Alpenmasters Premium Motoros Túra 2013

Szilárd szerint:

Rég vártam már ennyire túrát, mint az idei Dolomitok túránkat.  Már egy hete folyamatosan nézem az időjárásjelentő oldalakat, hogy mire számíthatunk az előttünk álló hat napban. Úgy látszik, idén minden tökéletesen fog alakulni, ez már most látszik. Végig szikrázó napsütést mond a 4-5 különböző időjós portál. A társaságot még összeválogatni sem lehetne jobban. Az útvonal pazar és irigylésre méltó, a motor pedig egy csibész kanyarvadász. Mondjam tovább????

Csütörtök reggel 8-kor van az indulás egy budaörsi benzinkút parkolójából. Előző este felmálházom a motort. Nincs könnyű dolgom, a motoron nincs doboz, így pókozni kell. Minimális mennyiségű cuccaim még így sem férnek el rendesen és mivel nem akarom a következő 6 napot hátizsákkal végigmotorozni, hívom is Szimit, akiről tudom, hogy 3 bazi nagy doboz van a motorján, kérdem tőle, hogy befér-e hozzá egy kistáska? Elvállalta a csomagomat, úgyhogy minden zsír. Sajnos aludni nem nagyon tudok aznap este. Már a szerpentineken járok gondolatban. Legyen már reggel…!

Pihenő a Passo Giau tetején

Reggel mindenki pontosan érkezik. Gyorsan megbeszéljük a szabályokat és már indulunk is Ausztria felé. Bécs után egyből be a hegyekbe. Mariazell felé vesszük az irányt. Tényleg ragyogó az idő, tapad az aszfalt, sorra daráljuk be a komótosan motorozó osztrák sógorokat. A Salza folyó mellett Wildalpennél van egy szokott helyünk ahol mindig apfelstrudel-t eszünk vanília szósszal. Ez most sem történhet máshogy. A „Hal a tortán”-ban 5, azaz öt pontot kapna a süti!

Másnap reggel a Dolomitok felé indulunk. Alig egy órája vagyunk úton, valaki jelez, hogy defektje van. Szerencsére pont egy benzinkútnál vagyunk, így minden adott az operációhoz. Előkerül vagy 5 defektjavító készlet. Az egész csapat szinte egyszerre, sebészként műti meg a lyukas gumit. Ó, ha ezt Brinkmann doki látta volna… Még mindig Ausztria. Az olasz határhoz közeli Lienz-nél bobozunk egyet.

Félelemérzetünk nincs, dolgozik az adrenalin. Fogom ezután még élvezni a szerpentineket? Biztosan! Gyorsan összeszedjük a csapatot, menni kell, hiszen még van jó pár kilométer a mai napra. Nincs már messze a határ. Az egyik kedvenc részem jön, a Riesenferner-Ahrn természetvédelmi terület. Kis sorompós határátkelő. Egy autónyi széles út, úgyhogy 15 percig az egyik irányba van nyitva az út, 15 percig meg a másik irányba.

Gyönyörű szerpentin visz lefelé, lassan csorgunk, van bringás, lakóautós, motoros. Előzni nem is lehetne, de nem is akarok, olyan szép a táj. Még egy patakot is ideteremtett valaki, hogy még varázslatosabb legyen.  Kiérve a főútra, most már tényleg a szállás felé vesszük az irányt.  Rocca Pietore a cél, a jól bevált „sífalu” a Marmolada lábánál, Cortina alatt. Jól tudjuk már, hogy enni nem szabad, mert brutál mennyiségű vacsorát fognak adni. Legutóbb a levessel és az előétellel már mindenki jól lakott, utána hoztak még két különböző főételt és a végén desszertet. Mondjuk meg is sértődtünk volna, ha az utóbbit kihagyják. Még néhány sör vacsora után, repkednek a sztorik. Mindenki mesél néhány „világutazó, motorversenyző és vészhelyzetet kivédő óriásit döntő, kívülről előztem, de belülre érkeztem”  történetet.  11 körül vége a bulinak, holnap vár minket a Stelvio.

Paraszt hot-dog stelviósan

Aki járt már a Stelvion, az tudja, miről beszélek. A Grossglockner is csodás, de a „Mátránál magasabb Tátra” feeling itt fokozottan érvényes. Csak megyünk fölfelé, de nem akar jönni a teteje. Útközben több a biciklis, mint a motoros, pedig 2757 méter magasra kell feltekerni. Aki felért, néhány percig csak csodálkozik, akkora térélményben lehet része. Kötelező enni egy helyi paraszt hot dog-ot, amit meleg savanyú káposztával adnak, csípős mustárral, helyi barnacipóban, baromi drága, de kihagyni óriási hiba. Lövünk pár képet még, bevárunk egy-két bringást, akik kb. 30 km-t tekertek felfelé. Az egyik fazon egy 80 éves „tata”. Le a kalappal, akarom mondani sisakkal… Elhatároztam, egyszer én is feljövök ide bicajjal. Késő délután van, lefelé zúzás lesz, Livigno-ba kell érnünk sötétedés előtt. Livigno, a régi vámparadicsom még ma is jó hely, 1 euro a benzin literje. Még a csizmámba is tankoltam…

Svájc - Offen pass teteje, a kávézóban magyar kiszolgálás

A következő napon átmentünk egy kicsit Svájcba. Betartottunk minden szabályt, mert az ismerősök azzal riogattak, hogy a svájciak idén nagyon büntetnek. Sőt, vadásznak a gyorshajtókra és ott helyben karóba is húzzák őket. Persze egy rendőrt sem láttunk.  A svájci kiruccanás után egy másik úton indulunk vissza Rocca Pietore felé: SS38-as úton Sondrio-Edolo-Pradazzo-Rocca Pietore. Este megint a brutál vacsora jön, de már nem sztorizgatunk, mindenki álmos. Reggel megcsináljuk a Dolomitok híres hágóit, aztán irány Bled.

Reggel 7 reggeli, 8 indulás. Kicsit fájdalmas, de beletörődünk. A Pordoi hágóval kezdünk, majd a Passo Valporala, végül a Passo Falzerago zárja a sort. Szerencsénk van, ahogy jövünk lefelé, elkezd szemerkélni az eső. Egyelőre megússzuk, de ebéd után Tarvisio felé másfél órát szakadó esőben teszünk meg. Egyszer egy osztrák nyugdíjas mondta nekem, hogy nem kell aggódni, ez csak víz! Azóta így kezelem az ilyen bőrigázásokat. Átérve Szlovéniába sem múlik el az eső. De a végén mégis megszán minket az időjárás. Bled előtt egy szivárvány jelzi, hogy változott az idő, a nap is kisüt. A város most is csodaszép. Vacsora után tiszteletünket tesszük a bledi kaszinóban. Feltesszük a holnapi benzinpénzt a rulettre, hátha nem kell hazamenni. Nincs szerencsénk, vagy szerencsénk van, mert nyerünk, így aztán holnap tudunk tankolni és mehetünk haza.

Dolomitok - Val Gardena hágó

Az utolsó nap még két élvezetes szakaszt tartogat. Az egyik a Ljublej hágó az osztrák határnál, a másik a 69-es út Lavamündnél. Mindkettőn nagyot veretünk. A  Ljubelj hágó már meg sem kottyan majd a csapatnak, viszont a lavamündi (69es út) "hegyi versenypálya" újra izzásba hozza majd a lábtartóinkat! A 69-es néha Toszkánát idézi az út melletti szőlősökkel, zöld dombjaival. Rövid, de gyönyörű szlovén szakasz után az Őrségben kötünk ki. Innen már Zalaegerszegen keresztül hazavisznek a motorjaink maguktól.

Szimi szerint:

Az AlpenMasters Premium túránkat tapasztalt motorosoknak hirdettük meg, mert a Dolomitok technikás hágói meg sem közelítik a Stelvió északi oldalát nehézségben. Bizony itt minden kanyarnál odafigyelésre van szükség, mert elég egy rossz visszaváltás vagy egy nyugdíjas a csili-vili lakóbuszával és kész a baj. A csapatban voltak „öreg motorosok” és néhányan akik még nem túráztak velünk, de éreztem hogy nem lesz probléma.

Az első két napban a Dolomitok túra résztvevőivel együtt mentünk mi is, illetve egy általam kidolgozott (nagyon sok munkaóra volt benne) szisztéma szerint vegyes csoportokat alkottunk napközben és éjszaka is (aki ott volt tudja miről beszélek). Első nap Murauban volt a szállásunk a második nap Rocca Pietore mellett éjszakáztunk. A zseniális csoportbeosztásomnak köszönhetően jó hangulatban és tempóban teljesítettük az első két napot, viszont a Rhino Kanyarvadász Alakulatának igazi kalandjai csak a harmadik nap reggelén a könnyes búcsú után kezdődtek.

Az időjárás végig kegyes volt hozzánk, néha már-már túl kegyesnek éreztem a 30 fok feletti hőmérsékletet, de hát a gumik tapadásához ez kell. A Dolomitok régiót elhagyva az olasz-svájci határt vettük célba. A Kanyarvadász Alakulatot is két csoportra osztottuk viszonylag hamar a nagy forgalom miatt, néhány gyors helyezkedéssel mindenki megtalálta a számítását. Szilárdék meglódultak a Szimi csoport viszont kényelmes (de nem lassú) motorozással érte el a Stelvió lábát. Itt egy kávé és üdítő mellett készültünk a felfelé útra. A Suzuki DL650-nel simán vettük az akadályt és a többiek is a nagy BMW-k nyergében gyönyörűen kacskaringóztak felfelé.  Szilárdék csoportjában minden kétséget kizáróan Rocket Feri vitte el a képzeletbeli pálmát, hiszen azzal a 2300ccm-es monstrummal még Szilárdot is diszkréten megelőzte a csúcs felé motorozva.

Stelvio északi oldala

Én a magam részéről örültem, hogy felértem épségben, és azon gondolkodtam mit is imádnak ennyire ebben az emberek, számomra ez inkább küzdelem, mint élvezetes motorozás. Persze az ebédszünet után már a déli oldalon lefelé motorozva máshogy gondoltam, az igazán parádés. A szállásunk Livigno vámmentes övezetében volt, igényes környezetben. A Kanyarvadász Alakulaton belül estére egy kemény mag alakult, akik vacsoráig még egy 150 kilométert belecsavartak a motorokba a svájci oldalon. Szilárddal alig tudtuk elintézni, hogy kapjanak vacsorát, hiszen egy perccel a konyha bezárása előtt érkeztek vissza.

Livigno, kilátás a szállásunkról

Reggel indulás vissza a Dolomitokba. Szép helyeken motoroztunk, de az igazi élvezet délután fél hatkor következett be, amikor mintha mindenki egyszerre tűnt volna el az utakról. Az utolsó 40 kilométer szerpentinen szinte senkivel nem találkoztunk. Nagyon nagy menés volt. Rocca Pietoréban már várták minket újra. Következő nap a négy hágót csináltuk meg délelőtt majd irány Bled. Bled az egyik nagy kedvencem, ezért is hív Szilárd ÉVLB Attilának. Az az „Én Voltam Legtöbbször Bledben” Attila. Az utolsó nap a haza úton még volt egy szenzációs menet Lavamündnél - Bróti, Józsi és Rocket Feri tapadtak mint a legyek. Bajánsenyén egy parádés ebéddel zártuk a motorozást, majd mindenki a saját tempójában húzta hazáig.

A túrán készült képek itt!

Korábbi túrák beszámolói:     2009    2010   2011   2012