A DOLOMITOK szó hallatára egy motoros szíve hevesebben kezd verni. Képzeletében azonnal megjelennek a zöld vegetációból kiemelkedő kopár sziklák és a végeláthatatlan szerpentinek és hágók sorozata. AlpenMasters túránkat tökéletesre csiszoltuk az elmúlt öt évben. Évről évre becsempésztünk egy-egy új dolgot a túra programjába, mint Ausztria egyik leghosszabb nyári bob pályáját, a Defereggental különleges határátkelőjét, a Passo di Giau almáspitéjét, az SS13 tempósabb szakaszát Tarvisio felé, a bledi tó partját és idén először a Falzeregóról fellifteztünk a Lagazuoi tetejére, majd 2900 méter magasra – szóval, mivel az időjárás is kegyes volt hozzánk, így ez a túra tökéletesre sikerült.

Tulajdonképpen csodásan sütött a nap, pont mint az elmúlt ötmilliárd évben, midőn kigurultunk az M1-M7 közös szakaszára, de annak, hogy ezt mi is élvezhessük itt lent, néhány makacs esőfelhő állta útját. És ezek a makacs fellegek nem átallottak kikönnyezni magukból jó pár cseppet, ami indokolttá tette az esőruha rendeltetésszerű használatát. Ugyanakkor ennek a mostani kemény brigádnak ez meg sem kottyant, így a természet végül belátta, hogy feleslegesen erőlködik és Komárom térségében abba is hagyta a packázást. Bár az út addig sem telt eseménytelenül. Ágostonnal ugyanis az indulás előtti pillanatokban Horvát tengerparti gurulásról cseréltünk eszmét, így amikor az autópálya elágazásához értünk én az M1 helyett magabiztosan vezettem fel a csapatot az M7-re és nem sokon múlott, hogy leguruljunk egészen Senjig. Szerencsére azonban még az M0 előtt észbe kaptam, és bár a csapat valszeg némileg értetlenül de mégis egy emberként követett és követett volna akár a tengerig is, végül az M0-on visszakevertem a helyes irányba.

Az autópályáról Bécs után a 21-es útra jöttünk le és egy rövid pihenő után, már kellemes motoros időben kezdtük meg a túra érdemi részét. Mariazellben tankolás, utána irány Wildalpen és az ebéd. Az idő csodás, az út jó, a Sölkpasson viszont nem időzünk sokat, mert az 5 fok nem túl marasztaló. Murau felé ereszkedve már ismét közel 20 fokban gurulunk és még a hotelbe érkezés előtt megtankoljuk a motorokat, hogy másnap reggel ne ezzel kelljen kezdeni. A hotelt a sípályák tövében csak nekünk nyitották ki, magunk vagyunk, így kellemes sörözéssel várjuk a vacsorát és amíg a személyzet oda van, a megnövekedett igények nyomására kénytelen vagyok magam a sörcsap mögé állni és bár első alkalommal csapolok, mégis tökéletes sör-hab arány előállítására vagyok képes.

Vasárnap reggel kényelmesen, kilenckor indulunk, a kellemes idő és a motivált csapat indokolta apró útvonal módosítással. Betettük ugyanis a 95-ös Turrach-i utat és a Nockalmstrasse-t is ahol a kora délelőtti órákban kissé ugyan még hüvi volt, de így is nagyon jót mentünk. A túloldalon leereszkedve Milstadtnál már 20 fok fölötti melegben motoroztunk és egy rövid benzinkutas megállóval készítettük fel magunkat a 106-os út nyújtott, tempós kanyarjaira. Lienzben tankolás és mivel itt nem lehet kihagyni a nyári bobot, így ezúttal is a fél csapat felment a libegővel, hogy aztán a kanyargós pályán gravitálhasson minél nagyobb sebességgel lefelé. Nem is hazudtoltuk meg magunkat, mert a Holczer Family, Lali és Fruzsi tandemben eresztették lefelé nem is akárhogyan. Utánuk indulva, teljes gravitációs kapacitásommal sem bírtam megközelíteni őket, pedig eresztettem rendesen. Itt is úgy tolták, mint a motoron: fullba, keményen!

Az ebéd már az olasz határnál ért minket, ki kellett várnunk a „kapu nyitást”, mert a hágóról lefelé csak egyirányú út vezet, így a kapu minden órában csak 15 percet van nyitva lefelé és 15 percet felfelé. Mi a 3 órás nyitáskor rajtoltunk lefelé és Cortina d’Ampezzóba egy a Turracher Höhe-hez megszólalásig hasonlító gyönyörű helyen, a Misurina tó partján gurultunk végig, majd a Passo Tre Croci hágón keresztül értünk be a városba. Innen a szállásig már csak a Passo di Giau marasztaló csodája volt hátra, mert ilyen csodás környezetben még defektet kapni is szinte már jó. A csúcs előtt pár kanyarral már éreztem, hogy ereszti a farát, de még felértem a parkolóba. Próbáltuk javítani, magyar autósoktól kompresszort is szereztünk, de nem sikerült. Vasárnap 5 óra körül természetesen minden szerviz zárva és nemigen lehet az olaszokat mozgósítani, így az a megoldás született, hogy mivel csak 20 kilométerre vagyunk a szállástól, kiszereljük a kereket és elvisszük magunkkal, motor meg marad a parkolóban. Dekor nagy lakóautós ismereteire támaszkodva pillanatok alatt szerzett szerszámot, mert "egy lakóautósnál minden van!" És tényleg.  Szimi itthonról a neten lőtte a környék szervizeit, Dárió, a Hotel Rosalpina mindenese pedig felhívta a legközelebbit és megbeszélte velük, hogy reggel 8-ra ott leszünk a kerékkel.

Hétfő reggel ment is minden, mint a karikacsapás. Fél tízkor már a kereket szereltük vissza a Giau-n és 10:15-re vissza is értünk a hotelhez, ahol a többiek vártak. Mindössze másfél órás késéssel indítottuk a napot és mivel a csapat nagyon egyben volt, így nem éreztem szükségét a rövidítésnek. Toltuk a hágókat egymás után és még arra is maradt időnk, hogy a Falzerego-n, terven kívül felliftezzünk 2100 méterről 2900 méterre, a Lagazuoi csúcsra. Már tavaly is szemeztem ezzel a lehetőséggel és meg kell valljam, nagyon megérte idén végre bevállalni. Aki nem síel és nem szokott hozzá ezekhez a magasságokhoz és panorámához, annak ez besza-behu élmény. A Falzeregoról 2 óra után indultunk, Cortinán át, kelet felé jó tempóban. Öt óra még épp csak múlt, mikor már átértünk Szlovéniába és egy rövid szusszanás után nekivágtunk az utolsó etapnak, Bledig. A hátsó titkos úton közelítettünk, de ez pechünkre építés miatt le volt zárva, így meg kellett kerülnünk a tavat. Nem volt ez akkora probléma, mert a bledi tó egyébként csodálatos, csak a forgalom sűrű kicsit a partján. Szikrázó napsütésben rengeteg fürdőző és az egykori Tito villa mellet közelítettük meg a szállásunkat és már vacsora közben, az étterem biztonságából néztük végig, ahogyan egy futó zápor félórás áldásban részesíti a környéket.

Kedden már hazafelé vettük az irányt, Ausztriában a 69-esen még élvezkedtünk egyet, majd egy rövid Szlovéniai szakasz után az Őrségben gurultunk. Bajánsenyén álltunk meg ebédelni, itt páran már leváltak, majd a csapat flamós részével ebéd után együtt gurultunk Sármellékig, ahol a kúton elköszöntünk egymástól.

Ez a túra a Dolomitokban az egyik kedvenc túrám, sokadjára is lenyűgöznek ezek a hágók, az égbe magasodó kopár sziklák. Különösen élvezetes, ha jó csapatban gurulhatunk és ez most is adva volt, mert nem csak hogy jó volt a társaság, de jó motorosokkal, jót is gurultunk.

A túrán készült további képekért klikk ide

Köszönet a képekért Dekornak, Dezsőnek és a Holczer Familynak! :)

Túravezető: Dobos Zoltán