Élménybeszámoló         

Az indulás előtti napokban tomboló viharos erejű szél és eső sem tudott eltántorítani minket attól, hogy nekiinduljunk az idei év utolsó túrájának és megint igazunk lett! A résztvevőktől egy-két telefont azért kaptunk, hogy biztosan megyünk e, merthogy reggelenként már fagy, de mi szilárdan tartottuk magunkat a tervhez. Nem vagyunk mi cukorból!

 Eljött a péntek reggel, még sötét volt mikor keltem, épp pitymallott, mikor elkezdtem magamra húzni a rétegeket, felcuccoltam a motort és elindultam Budaörsre, a találkozóhelyre. Az 5 fokos borús idő ellenére kifejezett jókedvű csapat gyülekezett, akik mind elhitték azon ígéretünket, hogy lent a tengerparton napsütés és 15-18 fok vár minket. Tankolás, matrica és 8 után pár perccel indulás. Kb. 5 kilométer megtétele után elértük az M0-ás csomópontot. Ez azért emlékezetes számomra, mert itt kezdett akadozni a keringés az ujjaimban, úgy kezdett elfagyni a kezem. Na, mondom, jó lesz ez így még vagy 650 kilométeren keresztül és próbálkozni kezdtem az agykontrollal, időm épp volt rá.

 Ebből csak az István zökkentett ki, aki valahol a Balaton felé mellém gurult és vadul mutogatja a tankját. Mondom neki nyugi, még csak nyolcvanat jöttünk, nem fogyhatott el nafta, de ő csak mutogatja. Ja, mondom, ha nem a nafta, akkor a tanktáskám kell neki, mert biztos nagyon vág a mellébe a szél. Már azon gondolkoztam, ha odaadom neki, akkor hogyan fogom a térképet nézni, amikor kihúzott egy parkolóba, mi utána. Akkor derült csak ki számomra, hogy nem az én táskámat akarta, hanem, hogy az övét hagyta ott Budaörsön a kútoszlopon. Basszus!! Telefon a kútra, persze nem tudnak semmit... István végül nagy sajnálatunkra visszafordult, mi indultunk tovább.

A Balaton térségében már kezdett szakadozni a felhőzet és egyre világosabb lett. Háromnegyed 11 körül a határnál voltunk, aki még nem váltott az elintézte és 11 körül elhagytuk az országot. Az idő itt már kifejezetten napos volt, az autópályán pedig öt kilométerenként láthattuk a kijelzőkön, hogy kúszik fölfelé a hőmérséklet elérve a már-már varázslatos, langymeleg 7,6 fokot. Komolyan mondom, innentől kifejezetten jól éreztem magam, tűzött a nap, nem fáztam, az ujjaim is felengedtek kissé és a tenger felé robogtunk. A Horvát autópálya pedig nagyságrendekkel élvezetesebb a Magyarnál az alagutak, de főleg a hosszú, nyújtott kanyarok miatt, amik 140 körüli tempónál már hozzák a fílinget.

Zágráb után kis pihi egy benzinkúton, majd 1 óra körül átmegyünk Szlovéniába. Az izgalmas rész itt kezdődik, amikor lekanyarodunk az autópályáról és belevetjük magunkat a másodrendű utak kanyarjaiba. Zökkenőmentesen haladunk, csak egy két nagyobb város (pl.: Novo Mesto) forgalma rontja az átlagunkat. Arra pedig oda kell figyelni, hiszen októberben már hatkor elkezd sötétedni, fél hétkor meg már sötét van, úgyhogy ahol lehet, ott tekerni kell, hogy a kb. 670 kilométeres távot még sötétedés előtt letudjuk. Figyelem is a tükörben a többieket, hogy jönnek-e, különösen a két új barátunkat, akik most először tartanak velünk, ráadásul egyikük egy Honda VTX-el, ami nem kifejezetten tempós szerpentinekre való. És láss csodát, a mindenki tartja az alakzatot, megyünk, mintha mindig is ezt csináltuk volna. Király!

A borongós reggel és a várható sötétben érkezés okán a világos plexit tettem a sisakomra, ami egész Koper térségéig nem is volt probléma. Itt, ahogy közeledtünk a Horvát határhoz a nap már kezdett alacsonyan sütni és amíg alá nem bukott igen komoly nyomatékkal égette a retinámat, megnehezítve nem csak a vezetést, de a térképolvasást is.

Hat óra körül léptünk be ismét Horvátországba, a nap lassan alábukott, narancsra festve az eget, feledhetetlenné téve az utolsó pár kilométer szerpentint.

 Porecbe a szállóhoz már sötétben gurultunk be 7 óra körül, de ezt azt hiszem senki sem bánta. Remek utunk volt, a szálló is tökéletes, ha ilyen lesz a következő nap is, akkor felejthetetlen lesz a túra!

Szombat reggel nyolckor reggeliztünk, kilenckor kényelmesen elindultunk, hiszen csak 350 kilométer várt ránk. Tökéletes motoros időben, szikrázó napsütésben (feltettem a sötét plexit) indultunk délnek Pula felé, hogy körbemotorozzuk az Isztriát. 11 óra felé egy kis parkolóban, egy tengeröböl felett megálltunk kicsit begyűjteni a természet szépségeiből.

 Az öböl egyre vékonyodva behúzódott néhány kilométert a hegyek közé, csak csodáltuk, ahogy a zöldbe öltözött hegyek beleérnek a napfényben csillogó kék tengerbe… és akkor egyszer csak ott egy kib… nagy gyár! A közepén állt egy akkora kémény piros-fehérre festve, ami magasabb volt a környező hegyeknél. Kész! Tudnak ezek a Horvátok.

Túltéve magam a sokkon indultunk tovább Opatija felé. Az egyre komolyabb szerpentinek simogatják a lelkemet, de vigyáznom kell, a Nógtrádi Ben barátomtól kölcsön kapott Transalp az enduro gumikkal nem nagy kanyarvadász. Csak jönnek a szebbnél szebb kanyarok, egy sportosabb motorral már…. Na hagyjuk. Vissza kell fognom magam, ez most nem az a túra. Nézem a tükröt, Sanyiék (szinte látom) vigyorogva le-le maradnak, hogy aztán meghúzzanak egy-egy kanyart. Persze, FJR-rel lehet! Azon kezdtem gondolkodni, ha talán kiülnék… igen, azt megpróbálhatnám! Mit nekem a telerakott doboz, meg a hátsó ülésre gumipókozott motyó, hisz fekete az aszfalt, fog ez! 

Na a következő balost meghúzom kiülve – gondoltam és gyia… isteni volt, bár az enduro gumi széle már rázott kicsit a széles és mély bordáktól. Na de evés közben jön meg az étvágy, a következő jobbos még királyabb lesz, gondoltam és csak lehelet finom fékkel engedtem be a motort a kanyarba, kiültem és már tettem is rá a gázt, amikor hirtelen elkönnyült a motor eleje. Az életem pergett le a szemem előtt, különösen az utolsó fejezet, amikor a többiek segítenek a túravezetőnek összedrótozni a vasat. Ez gáz. Ez nem történhet meg! Ahogy csak lehetett felrántottam a motort és szerencsére megtapadt a gumi. Kész, itt vége a jaszkarizásnak, rendes kispolgári nézelődősre vettem a tempót és ebből már nem is engedtem a túra végéig. Most legalább alkalmam lesz szétnézni is (nyugtattam magam), mert bár már vagy tizedszer megyek végig a 8-as úton, eddig szinte csak az ideális íveket láttam, pedig csoda a táj!

Egy óra körül értünk Opatijába, ebbe a kicsi Monte Carlóba. A belvárosban letettük a motorokat és kiültünk fagyizni a teraszra. Isteni volt.

 Kb. egy órás pihi után átverekedtük magunkat Rijekán és már rajta is voltunk a legendás nyolcason! Ahogy terveztük: szikrázó nap, zéró forgalom, tökéletes útviszonyok! Néhol megálltunk fotózkodni, Karlobagban a szilajabbak még fürödtek is a tengerben.

 Aki kicsit tempósabban akart közlekedni, az ezeknél a megállóknál kicsit lemaradt, majd utánunk jött. Remek napunk volt, 5 körül értünk Starigradba, ahol egy wellness hotelben szálltunk meg. Szauna, pezsgőfürdő, kiadós vacsi.

Vasárnap reggel nyolcra terveztük az indulást, mert megint 650 kilométer volt nekünk kiírva aznapra. A parkolóban könnyes búcsút vettünk Szimitől, aki nem jött velünk haza, hanem nekifutott a Spanyolország-Portugália viszonylatnak, természetesen végigmotorozva és feltérképezve az utat egy jövőbeni spanyol túrához. Reggel ugyan sütött a nap, de olyan szél volt a tenger felé, hogy csak nagy elővigyázatossággal lehetett megközelíteni a nyolcvanas tempót. Átbújva az A1 autópálya alatt Maslenicánál balra csaptunk Gracac felé, hogy átszeljük a hátrahagyott aknamezőt (hogy ezek mikor tervezik összegereblyézni végre azt a néhány aknát???). A hegyről azonban olyan szél csapódott alá, hogy vagy 40 fokban rádőlve a szélre tudtunk csak egyenesen menni és egy-egy lökés komoly félmétereket dobott rajtunk. Túlélve az aknamezőt elkezdtünk felkapaszkodni a hegyre, a szél valamelyest csökkent a takarások miatt, így komolyan élvezhetővé vált a táj. Felkapaszkodva a szerpentinen bejutottunk egy alagútba, ami átvitt minket a hegyek közé, elszakítva a mediterrán klímától, megismertetve velünk a zord kontinentális viszonyokat. Numerikusan kifejezve 12-14 fokból 5-6 fokba és megjelentek a felhők is, amik beszorultak a hegyek közé. Rövid öltözködés után tempósan tudtunk haladni felfelé az 1-es úton és még abban is szerencsénk volt, hogy mindig valahogy napos részen haladtunk miközben a levegő is kezdett lassan melegedni. Ez a szerencse kitartott egészen Plitvicéig. Ahogy ráfordultunk a plitvicei fenyvesekre fehér ködfal nyelt el minket, és az egész impozáns napos, 10 fok körülből egy szempillantás alatt lett sötét 4 fok. De nem volt gáz, már hozzá voltunk szokva, így jókedvűen haladtunk tovább Karlovac felé. Ott aztán már megint sütött a nap, rágurultunk az autópályára és hazatekertünk.

Végső soron ennél jobban talán nem is alakulhatott volna a túra! Minden megvolt, amit szerettünk volna: napos, meleg motoros idő, jó társaság, szép tájak, gyér forgalom.

Köszönöm a résztvevőknek a jó hangulatot és ezt az emlékezetes túrát!

Dobos Zoltán túravezető

 Video motorról itt. (ahogy tekergünk a tengerparton 2009. 10. 17.-én, szombat koradélután Karlobag felé)