Egy fullasztóan dögmeleg hét után egy csodaszép májusi szombat reggel azon kaptam magam, hogy már megint a slusszgombot nyomkodom. A bitang V4-es halk duruzsolással kel életre és akkor belém villan, hogy menthetetlenül elindult a túraszezon. Budaörsön a mag úgy üdvözli egymást, mintha csak a múlt héten jöttünk volna haza az előző horvát gurulásról. Az idő parádés, emlékeim szerint még egyik szezon sem indult ilyen kellemes, meleg időben. Az első nap célja Selce, egyrészt mert az egyik legkedvesebb település a környéken, másrészt és persze főleg, mert innen délnek jó igazán a 8-as út.

Tehát nyolckor elrajtoltunk Budaörsről és hamarjában letekertünk Karlovacig, hogy végre, annyi hónap nélkülözés után átadhassuk magunkat az alsóbbrendű utak kínálta élvezeteknek. A kedvenc 23-ason kezdtük felvenni a ritmust, de hirtelen elhatározástól vezérelve Jospidolnál kicsit jobbra fordultunk Ogulin felé a 42-esre, mert arra is parádés utak vannak. Ogulin után aztán bal és átrágtuk magunkat párszáz élvezetes kanyaron, hogy Jasenak után ráfussunk a 32-es útra. Terv szerint itt tovább mentünk volna kisebb utakon Novi Vinodolski felé, de olyan jó tempót mentünk, hogy túl korán értünk volna a szállásra, t’án még azzal is megvádoltak volna, hogy nem motoroztunk eleget, így inkább maradtunk a 32-esen és visszagurultunk a 23-asra. Pont a kereszteződés előtt egy kis kápolna parkolójában, kemény 135 kilométer és két óra tekergés után végre szusszantunk egyet. Hát igen, kellett már! Innen már nem volt messze a tenger, pár parádés kanyar és leereszkedtünk Senjbe. Az utolsó 25 kilométeren Selcéig belekóstoltunk a 8-as út kínálta gyönyörökbe. A szállás parádés, vacsora előtt a tengerparton szakértettük meg a helyzetet pár sör társaságában. A szilajabbak megmártóztak a tengerben is, a többiek nem is tudják, hogy az egész napos izzadás után mennyire jól esett ez a kis hűsölés.  Ezt a csodás napot egy kellemes vacsival zártuk a teraszon.

Vasárnap végre ráálltunk a rajtvonalra és nekivágtunk a kanyarvadászatnak. Nem akarnám túlnyálazni a dolgot – fantasztikus volt! Napfény kevés felhővel, tengerpart, tapadós ívek…. Aki tudja miről beszélek, annak bizonyára már ennyitől is megindult fantáziája. Karlobagban kicsit kifújtuk magunkat, majd haladtunk tovább Zadar felé. Nem sokkal később egy kemény, szűkülő balos némi riadalmat okozott a csapatban, de hál’ Istennek rövid szerelés után tovább tudott menni a csapat. A sérült motor és Szimi visszafordultak és a szállás felé vették az irányt, mi pedig még feldolgoztuk a maradék kanyart és Zadar óvárosában egy hangulatos kis kerthelységben parádés ebédet fogyasztottunk el.

Három órakor indultunk vissza még 25 fokban, mígnem Karlobag fölött megmutatta magát az Úristen. Egy „kis” esővel, némi „szellővel” és mintegy 15 fokos lehűléssel fűszerezte meg a haza-utunkat. Azonban még ezt is feledtette az élmény, ahogy Carlo tesztelte az interneten frissen rendelt motoros eső-ponchóját! Hát kérem, ezt nem tudom leírni! A lényeg az, hogy lobogott. De úgy Istenesen és amikor már nem látott ki mögüle, akkor megálltunk, hogy levehesse. Ezért az élményért, de csak ezért én azt mondom, megérte az a pár csepp eső! Most már talán Ő is tudja, hogy bő, patentos ponchót, ami evezéshez és horgászáshoz is jó nem veszünk fel motorra!

Este a vacsoránál a csapat egy része már azt fontolgatta, hogy egy nappal tovább maradunk a hotelben ha reggelig nem változik az idő, de ismét csak győzött az optimizmus és reggelre visszatért a kellemes, napos idő. Hazafelé indulva, Senjig búcsúztattuk a tengert, ott aztán rácsatlakoztunk a 23-asra és Karlovacnak vettük az irányt. Szimi előre ment, hogy megcsinálja élete képét a szerpentinen. A legkomolyabb jobbosban ott is várt minket, fotózott és aztán már nem ért utol minket, mert a túloldalon, az egyetlen balos elágazást simán egyenesre vette (persze a felzárkózó tempónál, mondják, beszűkül a tér és könnyű elnézni a kereszteződéseket) és már csak Plitvicénél kezdett gyanakodni, hogy itt bizony hiába húzza neki, nem fog minket utolérni.

Mi már Jospidolban voltunk amikor telefonon elértük egymást és megbeszéltük, hogy ő akkor most ráhajt a legközelebbi autópályára és behozza a lemaradást. Karlovacnál mi is felmentünk a pályára és az első kúton felszedtük Szimit. Ezután simán hoztuk a kötelezőt és hazagurultunk.

A túra kellemes volt, bár szolgált részünkre tanulságokkal, amikre ígérjük, hogy a továbbiakban még jobban oda fogunk figyelni!

Barátsággal:

Dobos Zoltán

túravezető