Az idei idényzáró Horvát túránk a motorozás esszenciáját nyújtotta három napba sűrítve. Volt itt minden, mint a búcsúba’! Hideg, meleg, eső, napsütés és nyomokban még egy kis hó is. Az azonban bizonyos, hogy ilyen túránk még nem volt korábban és a túlélés csekély esélye dacára mindenki sértetlenül, mi több pozitív élményekkel gazdagodva tért haza! Ha pedig átlagában gondolkodunk, akkor a hőmérséklettel sem lehet semmi kifogásunk, mert a18 fok igen kellemes motorozáshoz. Csak az a kár, hogy ehhez az átlaghoz kellett az esti két óra szauna 100 fokon.

De nézzük, hogyan is volt ez ’megtörténve’. A szokásosnál kellemesebb nyárutó miatt már nagyon vártam ezt a túrát, ami amúgy is a kedvencem. Ahogy közeledett az indulás napja kicsit aggasztott az időjárás előjelzés, ami pont arra hétvégére ígért frontot nyugatról. A szokásos optimizmusom viszont azt súgta, hogy mi úgyis délnyugatnak megyünk, így majd jól elkerüljük a zivatart.

Csütörtökön néhány dolgot még el kellett intéznem a városban. A majd harminc fokban rám rohadt a motorosruha. Gondoltam is magamban, ha ennek csak a fele megmarad a hétvégére már az mekkora királyság lesz!

Péntek reggel hét előtt indultam a találkozóhelyre, enyhén felhős, tiszta 10 fok körüli időben. A 27 túrázóból Budaörsre 22-t vártunk, mindenki jó hangulatban időben meg is érkezett, pedig volt aki Mátészalkáról „ugrott” fel, hogy velünk gurulhasson tovább Horvátországba!! (Respect maxima!!) A többiek a 167-es Shell kúton illetve a határon csatlakoztak a csapathoz. Szóval megint csak nyílt szívvel, optimizmussal csordultig telve indultunk el a rövid eligazítás után nyolckor. Három csoportra osztottuk magunkat, hogy mozgékonyak maradjunk. Elöl ment a 3-as csoport (ennek a későbbiekben lesz még jelentősége!) a vezetésemmel, majd a kettesek a Szilárddal és az egyesek a Szimivel egy-két perces lemaradással. A kellemes napsütést egyre többször zavarta felhő, majd a Zamárdi kihajtónál el is eredt az eső.

Nem kellett hozzá ötszáz méter és az első demoralizáló jéghideg csepp le is gördült a csizmám belsejébe és megkezdte azt az alattomos aknamunkát, ami még majd ötszáz kilométeren keresztül jól „elszórakoztatta” a lábujjaimat. A 167-es Shell kútra már szakadó esőben érkeztünk, az ott csatlakozók elmondása szerint tíz perccel előttünk érkezett a retek, úgyhogy gyorsan tekertünk is, hátha kimegyünk alóla.

Na, most innentől a helyzet csak súlyosbodott, és amikor már azt gondoltam, hogy ennél rosszabb már nem  lehet, nos a helyzet még akkor is kissé tovább romlott. A kúton begyűjtött valamicske meleg kb. 2 kilométerre volt elég, ezt követően elkezdtem fázni. Ugyan a markolatfűtés sokat segített, égette rendesen a tenyeremet, de a meleg terjedése már valahol a csuklóm környékén elakadt, így abból a testem többi része nem kaphatott semmit. Csak a reményből, hogy mindjárt odaérünk a következő kútra. Az ima segítségével el is szenvedtünk a Zágráb utáni A4-es fizetőkapunál lévő INA kútig, ahol már olyan eső volt, hogy a benzinkút tetejét is majdnem leverte. Ahogy elleptük a büfét egy alkalmazott folyamatosan a lábaink között tekergett egy moppal, mert annyi víz folyt ki a csapatból az ott eltöltött fél óra alatt, amivel egy komplett felmosó vödröt megtöltött a szerencsétlen.

Mivel kicsit csendesedett tovább indultunk, de időközben kitaláltuk, hogy nem a tervezett 1-es úton megyünk le Karlovactól, hanem esőben inkább maradunk a pályán és azon megyünk egész Senjig, ahol a tengerparton már száraz időt ígértek, majd Priznánál átkompolunk Pagra. Toltuk is rendesen, hogy minél előbb leérjünk, de a nyomor csúcsa számomra az volt, hogy már vártam az alagutakat, mert ott olyan jó meleg 8 fok volt és főképp nem esett! Folyamatosan Dobák Andris axiomája járt a fejemben (kvázi ez tartott életben), hogy egyedül így sz@rrá ázni balekság, csapatban viszont rajság és valószínűleg este már a szaunában sztorivá nemesül a mostani szenvedés.

A senji kihajtónál a tenger felé tekintve, a hegylánc és a felhők között fényes csík jelezte, hogy a tengerparton valóban tiszta az idő és ez az érzés akkor megfizethetetlen volt. A fizetőkapunál azonban elvesztegettünk vagy húsz percet, mert a kártya cseppet szétázott a zsebemben és a jóember így tolta be a leolvasóba, ahol természetesen azonnal szétmállott és elakadt. Már mindenhogy szerelte, szétszedte, közben pörlekedett velem, majd végül manuálisan rendeztük a dolgot. Én már nem tudtam izgatni magam ezen sem, mint ahogy azon sem, hogy az előző kapunál megint levettek vagy két Kunára, mint mindig, annyira el voltam tompulva. Viszont az eső elállt és amikor átbuktunk a gerincen kék tengert láttunk napsütésben. A meghatottságtól könny szökött a szemembe és izgatottan tekeregtünk lefelé. Ahogy beértünk Senjbe a szél felerősödött és az ég elfeketedett. Kiderült, az Armageddonnal együtt érkeztünk a városba! Mi keletről ő meg északról Rijeka felől.

Lassítás nélkül dobtam a balost a nyolcasra és gondoltam most meglépünk a dzsuva elől. A számításom be is jött! Száraz úton, jó tempóban toltuk lefelé a szerpentinen, a hőmérő még az elképzelhetetlen 20 fok fölé is felkúszott, néha egy-egy széllökés jelezte csupán, hogy nyomunkban a fergeteg. A Priznáig tartó kb. 50 kilométer kifejezetten élvezetes volt, az egyik parkolóban meg is álltunk szusszanni egyet, tengert nézni meg ilyesmi. Sokáig azonban nem henyélhettünk, mert a fergeteg határozott frontvonala egyre közelebb fodrozta a tengert. Húztunk tehát tovább, Priznánál pedig beálltunk a Pagra tartó kompra várakozó sorba. Ahogy kivettük a kulcsot a motorból az időjárási kataklizma utolért minket és lesújtott! Mi, hármas csoport, ezt már a büféből néztük végig, mivel a komp indulásáig még több mint egy óra volt hátra. És itt nyert jelentőséget az, hogy mi hármasok mentünk elöl. A büfé teraszáról határozottan durcásnak tűnt az időjárás, nem szívesen lettem volna fenn a parti szerpentinen ebben az időben. Nem így az egyes és a kettes csapat! Ők akkor és ott vizsgáztak keménységből! A plexiszaggató (!) viharban végigjöttek a parton! Bár a komp menetrend szerint 5-kor indult volna, háromnegyed ötkor, amikor mi hármasok felgurultunk rá, a többiek még sehol sem voltak. Ötkor végszóra befutottak és fel is zúdultak a kompra, de a jegyet nem vették meg a mintegy 300 méterrel feljebb lévő bódéban. Erélyesen közölte velem a helyi „Valaki”, hogy itt nem lehet ezt elintézni, nyomás jegyet venni. Összekapkodtam mindenkitől valami pénzt, az épp érkező Szilárd kékre fagyott, vizes, remegő kezébe nyomtam és mondtam neki, hogy vissza kell mennie a jegyekért.

Azt a tekintetet, amivel akkor rám nézett, míg élek nem felejtem el! A szomáliai terrorban megtört, árva gyermekmunkás, akit a 16 órás műszak után még ostorral terelnek vissza a gyémántbánya legsötétebb vájatába, sem tud ily kifejezően és hitelesen nézni. Oké, Szilárd el. Közben hívom a Szimit, mert ő és két fő még hiányzik, a komp meg már indulna. Szilárd visszér és a Szimi is végre befut. Neki is van egy nézése (amit a hidegrázás még drámaibbá tett), amit elővett arra a hírre, hogy neki is vissza kell mennie jegyért. Ez után a „Valakit” szinte erővel kellett visszatartanom, hogy el ne induljon, de hál’ Istennek, sikerült. Csak ketten nem érték el a kompot, de egy órával később ők is átjöttek. Átkompoltunk tehát Pagra, addigra az eső is szelídült kissé, és már csak pár kilométer volt hátra, amit hamar le is gyűrtünk.

Ez után már csak arra emlékszem, hogy egyik szaunából a másikba megyek, majd a gőzkabinok között válogatok, majd ismét egy szaunában röhögünk a többiekkel az aznapi nyomorunkon. Ahogy azt végig sejtettem, a szaunából nézve már nem is olyan borzasztó az egész! Keménység volt, wazzee! Jó vacsora, pár pohár sör és már csak kellemes emlék az egész!

Szombat reggel gyönyörű napsütésre ébredünk és egy kiadós reggeli után megkezdtük az ereszkedést Pagon keresztül. Az első megállónk a maslenicai viaduktnál, ezúttal a déli oldalon volt. Innen tovább a 8-as úton Karlobagig. Nem akarom túllihegni a dolgot, de 15 fok, tűző nap, zéró forgalom, ideális szerpentin, nagy menés… pont ezért jöttünk ide! A karlobagi megállóban Szimi örökbecsű mondása jut eszembe: „Egy szar nap után mindig jön egy perfekt!”-hát ez eddig abszolút tőkéj.

Senjnél hosszabb pihenő és ebéd, majd tovább a Rijeka – Opatija tengelyen. A következő találkozási pont már az Isztria közepén, a Plomin előtti panoráma kanyar parkolójában volt. Mi hármasok kellemes tempóban utasítottuk magunk mögé a Szimi által vezetett egyeseket még Novi Vinodolski térségében, így megalapozottan gondoltam, kényelmes előnyre tettünk szert a kb. 110 kilométeres etapon. Az Opatijától lefelé harminc kilométeren ismét csak nagyot mentünk, de amikor a talihelyre megérkeztünk és a parkolóba begurultunk majd leestem a motorról meglepetésemben: a Szimiék már ott álltak és kedélyesen csevegtek. Hát hogy a fenébe kerülhettek ide?! Ahogy számoltam a tempónkat, legalább fél órás előnyt kellett volna kiépítenünk, ezek meg valahogy beelőztek! Mint kiderült, az egyesek Rijekánál, nem túl sportszerűen, felmentek a körgyűrűre és ott Opatijáig körbemotoroztak minket. Na, mindegy, pályaelhagyás miatt amúgy sem érvényes az eredményük!

Egy parádés jegeskávé elfogyasztása után az Isztriát derékban szeltük át Pazin felé és hat óra körül már be is gurultunk Porecba. Tökéletes nap volt, amit megint csak egy kiadós vacsora és pár sör zárt le.

Vasárnap ismét kellemes időben indultunk Szlovénia felé, a változatosság kedvéért Buzeten keresztül. Crni Kal és Planina között nagyot mentünk, a hosszú nyújtott kanyarok csak úgy szippantottak magukba. Planinanál megálltunk egyet szusszanni, de legnagyobb meglepetésemre az egyes csapat Szimi vezetésével, szabálytalanul, a megbeszélttel ellentétben, nem állt meg, hanem beelőzött. A szombati körgyűrűvel együtt ez már kezd sok lenni! A továbbiakban kelet felé vettük az irányt, az idő tiszta, de hideg. Helyenként 4-5 fok van és a nemrég leesett hó miatt foltokban fehér a táj. A kertekben a hóemberek is csak bámulnak ránk, hogy milyen kemények ezek a motorosok! Én viszont megint csak fázom, mint a franc és az, hogy holnap ez mekkora sztori lesz, sajnos most nem segít! Most még egyáltalán nem poén a dolog! „A téli motoros szán túrára edzünk!”, végül ezzel a gondolattal megbékélek. Egy rövid megállónál felvesszük az esőruhát is a hideg ellen. Lassan a napnak is lesz ereje és egyre kellemesebb a rendezett, takaros szlovén tájakon motorozni. A horvát határ előtt kerülni kényszerülünk egy krosszverseny miatt, de a megbeszélt INA kúton Zágrábnál végre újra egyesülni tudnak a páratlan (1-es és a 3-as) csapatok. A kettesek kicsit lemaradva követtek minket. Innen már sajnos autópálya hazáig, de a megpróbáltatások ellenére jó kis túra volt ez!

Jövőre itt nyitjuk újra a szezont, de egy kicsit újra tervezve az útvonalat, a programot és a szállásokat! A részleteket majd az évértékelő klubdélutánon megtudjátok!!!

Széles utat, gumi fákat!

 Dobos Zoltán túravezető

Egy kis izelítő a hétvégi felvételekből!