2017 Januárban újra megyünk!

Motoros szán túra „Krisz” szemével

A gyors reggeli találkozót követően útnak indultunk az M3-as autópályán. Nem volt túl izgalmas a vezetés, de Szimivel alaposan átbeszéltük az előttünk álló hétvégére tervezett programot. Debrecenben felvettük a Zsuzsa-Gábor párost, és így már négyesben haladtunk a határ felé.

A magyar-román határ olyan mintha nem csak két országot választana el egymástól, hanem két egészen más kultúrát is. Átérve igen sokat romlott az út minősége, de mellettük legyen szólva, két éve, amikor erre voltam, lényegesen rosszabb és sokkal kátyúsabb utakkal találkoztam.  Na de ez van, ezen kell haladni.

A következő kultúrsokkal Bánffyhunyadnál szembesültünk, amikor megpillantottuk a „kacsalábon” forgó palotákat. Igaz, nagy részük el sem készült még, sem ajtó, sem ablak nem volt rajtuk, de a  pagoda szerű tető a Mercedes csillaggal ott pompázott.

Csodaszép hegyek, völgyek, legelők, szerpentinek, fenyvesek, viszont ahogy közeledtünk, semmi hó!

Még olyan 50-60 kilométer volt hátra, és Szimivel aggódva nézegettünk egymásra, hogy az csodás, hogy szép minden, de hol a hó, amin szánozni fogunk?! Aztán Sováta után a Kárpátokban már megjelent a hó, és ahogy egyre feljebb értünk, egyre több is lett belőle.

Mire megérkeztünk Borzontra és bekanyarodtunk a szállásunk elé, már teljesen megnyugodtunk. A szállásunk egy emeletes rönkből készült panzió volt. A vacsora sem okozott meglepetést, mert a panzió színvonalának megfelelően az is finom volt.

Eddig még szó sem esett arról, amiért tulajdonképp kijöttünk…

Reggel arra ébredtem, hogy a túravezetőink hangosan bőgetik a szánokat. Gyorsan rohantam az ablakhoz, hogy pár fotót készítsek róluk. Aztán még reggeli előtt kimentem, hogy megnézzem közelebbről is a gépeket. Zsolt éppen felkészítette a hószánokat a túrára., én közben kikérdeztem melyik mit tud, és már előre élveztem, hogy hamarosan az erdőben fogunk suhanni.

A bukósisak választásnál volt egy kis gabalyodás, hogy kinek melyik jó, nyitott vagy zárt, szorít vagy elfordul, de végül mindenki megtalálta a neki megfelelőt. Lementünk a szánokhoz, ahol mielőtt rájuk ülhettünk volna, egy rögtönzött oktatást kaptunk, hogy mire kell figyelnünk, és hogy kell menni velük.

Aztán végre eljött a pillanat, és elindulhatunk, igaz még csak egy nagy karámban próbálgattuk, hogy mit tudnak a gépek. Amellett, hogy piszokul mennek és szinte úgy gyorsulnak mint egy utcai motor, szinte lehetetlen kormányozni. Cirkuszi akrobatának kell lenni, hogy be lehessen venni velük a kanyart. De egy kis gyakorlás után már egész jól kezdett menni. Miután egy pici rutint szereztünk egyedül, kipróbáltuk két személlyel is. Na így aztán már igazán kihívás volt vezetni a járgányt, de mivel ügyesek vagyunk, ezt a próbát is kiálltuk.

Mikor már mindenkinek jól ment, elindultunk a hegyek felé. Libasorban haladtunk a túravezetők után, még a sík terepen, de hamar elértünk a hegyoldalhoz, ahol bevetettük magunkat az erdőbe. Eszméletlen érzés a fenyvesben haladni karnyújtásnyira a fáktól 60-70-80 kilométeres sebességgel, miközben a hullámvasút szerű hó úgy dobál, hogy két kézzel kell kapaszkodni, nehogy elszálljak Szimi feje felett. Utasként sem pihenhettem hátul, ugyanúgy ki kellett ülnöm jobbra-balra, hogy kanyarodni tudjon a szán, mintha én vezettem volna.

Bámulatosan változott a táj, gyönyörűbbnél gyönyörűbb részeken haladtunk: hol ősfás fenyveseken, hol kisebb nagyobb tisztásokon, hol fiatal fenyők között szlalomoztunk. Mindezt hol hegyoldalban jobbra, vagy balra dőlve, vagy völgyekben tettük. Aztán egy jó két órás haladás után megálltunk egy nagyobb tisztáson, ami egy domboldal volt, és itt a vezetők szabadjára engedték a társaságot egy „csapatásra”. Nekem több sem kellett, azonnal eloroztam Szimitől a szánt, és nyélgázon indulva belevetettem magam a domboldalba. Sajnos nincs írói vénám, ezért nem igazán tudom szavakba önteni azt, hogy hogyan éreztem magam… Ha kívülről kellene elképzelnem magam, akkor úgy írnám  le, mint Petőfi A Tisza című versének utolsó versszakában:

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

Azt hiszem, hogy ehhez nem is tudok többet hozzátenni…

A csapatás után elértünk egy síházhoz, ahol a vezetőink egy rögtönzött ebédet prezentáltak, amely egy kis csülökből, szalonnából, házi kolbászból, lilahagymából és kenyérből állt. Nem mondom, hogy nem esett jól… Volt ott néhány kiskutya, akik természetesen kinézték a kezünkből kaját, úgyhogy ők is jóllaktak.

Az ebéd utáni pihenő végeztével Szimi azt mondta, hogy Ő most már fáradt, és én vezessek. Hááát, nem mondtam nemet. Viszonylag laza tempóban haladtunk, bár a hátam mögül, Szimi irányából halálsikolyokat halottam, de mit sem törődve vele haladtam tovább a túravezető által diktált tempóban.

És sajnos itt jött számomra a baj. Egy kicsit letértem az útról, mert nem tudtunk bevenni egy kanyart. Ezzel még nem is lett volna gond, de jött egy kis fenyő szembe, amit még mindig sikerült kikerülnöm, de jött egy pici ugrató is, ami megdobta a szánt és vele együtt minket is. A visszaesésnél Szimi véletlenül a térdemre esett, amely cudar módon megsínylette ezt . 5-10 percig szenvedtem a hóban, mire elmúlt a fájdalom, majd visszaültünk a szánra, és innen már Szimi volt a sofőr. Mivel ez után már nem nagyon tudtam kiülni a kanyarokban, elég gyakran látogattunk a szűz hóba, ahonnan csak a vezetők segítségével sikerült kiásnunk magunkat. Nagyon vártam már, hogy visszaérjünk a bázisra, de ugyanakkor még így sajgó térddel is élveztem az utazást. Nap végére baromira elfáradva értünk vissza a szállásra, ahol megint fenséges vacsora várt minket.

Sajnos a második napon nem tartottam a többiekkel, mert úgy éreztem, hogy csak kolonc lettem volna a nyakukon. Ehelyett egész nap olvastam, néztem a Duna TV-t (mivel más magyar adó nem volt), aztán megint olvastam, megint néztem a Duna TV-t, megint olvastam egy kicsit, szóval rendkívül tartalmas napom volt. De a vacsora, és a többiek az napi sztorijai és videói azért legalább az estét feldobták.

Vasárnap már csak a reggeli, és a hazavezető út volt hátra, ami gyakorlatilag pontosan ugyan olyan volt, mint a kivezető út, csak visszafelé.

Azt hiszem, hogy következő télen is megrendezzük ezt a túrát, és akkor sem fogok hiányozni a társaságból!

Köszönöm mindenkinek a részvételt, és remélem mindenki legalább annyira élvezte ez a pár napot, mint én!

Szimi szerint így történt

Krisz összefoglalóját csak a második nap terepen történt eseményeivel tudom kiegészíteni.

Reggel minden porcikám sajgott, ott is izomlázam volt ahol addig még soha. Egyedül lendültem neki a sor végére állva, igyekeztem sokat kamerázni. Krisz remek utas és balansz volt, ezt most nagyon éreztem, mert a hószán nagyon nem akarta azt csinálni nélküle, amit szerettem volna. Gábor volt a lazább csoport túravezetője, Zsolt vitte az „extrém” csapatot. A mi csapatunk - mintha 10 éve minden télen kijárna szánkózni Székelyföldre - gyönyörűen libasorban haladva derítette fel a tájat. Fenyvesek, tisztások, domboldalak, sípályák követték egymást. Kis Levi mintha egész gyerekkorában ezt gyakorolta volna, Nagy Levi követte mindenhová. De a többiek is nagyon profin (lányok hátul vagányul kiülve) vették a terep okozta akadályokat. Ha valaki elakadt azonnal jött Gábor szakértő segítsége. A többiek is lelkesen ástak, húztak vontak…

A nap folyamán tulajdonképpen csak egy emberrel volt rendszeresen gond és az Én voltam….hmmm.

1.20 tól érdemes figyelni! Egy fenyő balról, aztán még egy aztán még egy és már a többiek nem is látnak....

Egyszer tényleg elvesztem és már az éjszakai szállásomat kerestem, végül Gábor talált rám mosolyogva és perceken belül kiszabadította a letaposott ösvénytől jó 30 méterre lefelé a domboldalban egy fenyő tövében elakadt hószánomat…

A többiek nagyon örültek amikor újra csatlakoztam a csapathoz…Köszönöm, jól esett!! (Nagyon elvoltam ám veszve, komolyan megrémültem amikor az utolsó hószán is elsuhant Gáborral és Zsuzsával a nyergében) Úgy tizenöt perccel később hátul haladva épp a beszámolómat fogalmazgattam a honlapra amikor egyszer csak egy fenyő tetején landoltam. A bénaságomon bosszankodva láttam, ahogy az utolsó hószán már megint eltűnik a kanyarban… Pár perccel később Gábor újra megjelent és a forgatókönyv ugyan az volt, hószán kiszabadítása, többiek utolérése, ováció. Innentől a csapat közepén haladtam, biztos ami zicher.

Az extrém csoport történéseit csak este a vacsoránál hallottuk, szerintem ők sem unatkoztak.

Sok ásásról, meredek hegyoldalakról, esésekről és törött kormányról szólt a fáma. Remélem a fórumon majd elmondjátok mi is történt abban a csoportban.

Összefoglalva: ennyire természet közeli élményem még nem volt semmilyen jármű nyergében, fantasztikus  a fák, a bokrok , a természeti akadályok közelsége és a végtelen hó adta szabadság! Nincsenek kötöttségek arra megy az ember amerre akar (meg amerre a túravezető viszi :) ). Ki kell próbálni minden vállalkozó szellemű, extrém kalandra vágyó motorosnak.

Nagyon köszönöm a túravezetők önzetlen segítségét.

További képek itt!

És itt!

2017-ben megyünk megint, ez nem vitás!

Baráti üdvözlettel:  Szimi és Krisz