Mostanra teljesen elmúlt az érzés, egyszerűen hidegen hagynak a chopper és cruiser motorok. És akkor egyszer csak ott állok egy klasszikus motorokat idéző műalkotás elött és veszettül ver a szívem. A MOTOzin magazin által szervezett – Egy éjszakás kalandra indulok a géppel.

A hangja mély és elegáns, a kéthengeres léghűtéses blokk finoman vibrál, a váltó vaj puha. Az ülésen mintha nem is változtattak volna 1965 óta (akkor jelent meg a Kawasaki W1).

Rég elfeledett érzések kavarognak most bennem. Erre a motorra nem ülhetek fel Gore-texben és zárt UV színű sisakban, az szentségtörés lenne, ezért a szekrény aljából előkotortam fémbetétes Sendra csizmám, a hozzá illő farmerom (nem répa fazon), bőrdzsekim és zöld kendőm. A városban poroszkálva mindenki megnézi, a hetes busz vezetője majd ki esik az ablakon, a Gold Winges német is elismerően mosolyog.

A gyülekező után elindulunk, hogy a Tihany-Tarján direkciót keresztbe-kasul bemotorozzuk. Jól esik a tempo, amit a W800 enged, nyugi van, öröm van, motorozunk.

Száguldozni nem érdemes vele, jó uton ugyan a 140km/h meg sem kottyan neki, de gyengébb minőségű aszfalton már 110km/h felett elindul a risza. Félelmetes imbolygásba kezd a vas, ami a sebesség csökkentésével orvosolható.

De minek is sietni, ez a motor pont ott adja a maximumot, ahol még érezzük az illatokat, de már kellemes kanyaríveket foghatunk vele. Talán ez hiányzik a rohanós hétköznapokból is, lelassítani egy kicsit és érezni a minket körülvevő világot, elcsipni néhány mosolyt, ÖRÜLNI hogy vagyunk.

Az esti bulihoz nem is kell átöltöznöm, pont passzol minden! ROCK (a jobbik fajtából), bőrdzseki, némi alkohol és a kalandok megbeszélése. Mindezt régi és új barátokkal.

Reggel korán indulok, az éjszakai vihar lehűtötte a levegőt, a motor felpakolva, tele a tank. Hazafelé egyesülök az univerzummal 120-as sebességnél. Rég élveztem ennyire a gurulást!

A Kawasaki W800 egy igazi örömforrás, és már hiányzik.

Szimi