Előkészületek:

Többször is érintettük már Svájcot a túráink során. Legelőször 2010 nyarán mikor 125-ös robogókkal mentünk fel a Duna forráshoz. Óriási kaland volt, akit érdekel a beszámoló itt találja:

http://www.rhinotours.hu/tura/42-robogo+tura+a+duna+forrasahoz
Majd többször is átportyáztunk Svájcba az elmúlt években, de kifejezetten erre a területre még nem szerveztünk túrát. Ismerősöktől csak olyan történeteket hallgattam erről az országról, hogy szuper, meg leg-leg-leg, és hogy milyen jó volt, és nem tudod elképzelni, hogy…. szóval kellett már egy túra ide. 

A beharangozóban ezt írtam kb. 1 évvel ezelőtt a honlapunkra:

„Mi lehet közös az alábbiakban? Roger Federer, Tell Vilmos, Toblerone, Schaffhausen, Ementáli, Bicska, Bernáthegyi kutya, Sapka, Frank? Igen!!!! Ez mind-mind svájci.”

Nos, ez mind igaz, de Svájc motoros szemmel maga a mennyország. Eddig Szardínia szerepelt a listám élén, de most új győztes kell hirdetnem. Jó olvasást kívánok a kalandjainkhoz.

A túra az ausztriai Feldkirch városban kezdődött. Azért ott, mert odáig lehet olyan vonattal utazni, ami a motorokat is elviszi. Így, meg lehet oldani a kiutazást egy éjszaka alatt, ha nincs időd plusz napokat motorozni Svájcig.  A csapatunk három részre osztódva ment Feldkirchbe. Voltak akik megtoldották a túrát plusz két nappal és motoroztak egy jót Ausztriában. A másik csapat vonatozott, mi pedig egy utánfutóval vittük ki a motorokat előző nap Feldkirchbe, amit a túra ideje alatt a panzióban hagytunk.
Az utánfutó mindenkinek elérhető, infó itt:  http://rhinotours.hu/motorszallito+futo+berles )

Szombat reggel egyesült a három csapat. Miután üdvözöltük egymást kiderült, hogy egyikünknek elfogyott a hátsó gumija, akkorát ment Ausztriában. Így nem indulhatott neki a következő hat napnak. Nem volt mit tenni gumist kellet keresni Feldkirchben. Volt a csapatban egy ugyanolyan motor, és mint „jó márkatárs” segített gumist keresni a városban. A csapat elindult Brig felé ahol a szállás várt minket. Sajnos elkezdett ömleni az eső, úgyhogy egyből egy kellemes „esőruhabeöltözéssel” kezdtünk, majd kb 80 km megtétele után megálltunk egy kávészünetre, ahol vadul elkezdtük nézegetni a meteo oldalakat, hogy mikor vonulnak el a felhők. Két órát pihentünk így, mire elállt az eső befutottak a frissen átgumizott motorral is, egyből indultunk is tovább. Az első hágó az Oberallpass volt. Néhol még vizes volt az út, de így is jól lehetett veretni. A hágó éttermébe ettünk egy jó ebédet majd folytattuk tovább az utunkat a Furka hágó felé.  A mostantól következő részeket nehéz lesz leírnom, ugyanis a látvány, amit ezek az óriási hegyek nyújtanak leírhatatlan és feledhetetlen. Akkora tér-élményt kap az ember, hogy a Grossglockner és a Stelvio hágó kommersznek és mindennapinak tűnnek az itteni hágókhoz képest. Minden kanyarban egy újabb képeslap villant fel a szemünk elé. Mikor azt hittük, hogy nem lehet már fokozni, akkor jött az előzőnél egy hatványozottan szebb, vagy nagyobb, vagy lélegzetelállítóbb hegy. Mindenhol gleccserek, tengerszemek bukkantak fel utunk során. Az aszfalt ugye mondanom sem kell, hogy versenypálya minőségű bármerre is jártunk.  A Furka tetején jó pár percet csak néztünk ki a fejünkből…

Nem volt már messze a szállás, bő fél óra alatt ott voltunk. Kipakolás és a toilette rendbehozatala után elindultunk vacsorázni.

A második napon a híres hágókat jártuk végig.  Grimsel pass, Susten pass, Furka, Neufen pass. (a Susten passon nagyon finom a sustenburger) Rengeteg a motoros. A parkolók tele vannak mindenféle veterán autócsodával, vagy épített sportkocsival, trike-okkal. Már az is  élmény, ha ezeket megcsodáljuk. Személyes kedvencem a Panther névre hallgató autó volt. Igazi minőségi munka.  Na de vissza a hágókhoz. A Grimsel passra felfelé rengetegszer meg kellett állni, hiszen kanyaronként jött „életünk látványa” amit már az előbb írtam, hogy űberelt a következő és a következő majd a következő.

 A Susten passra felfelé pedig mindenkinek elgurul a gyógyszere. Belevisznek a kanyarok az igazi csapatásba. Csak húzod a gázt jönnek a kanyarok, utolérsz egy autót, úgy előzöd meg mintha állna…. Majd utolérsz egy motort itt már nehezebb dolgod van, de 3 kanyar és a motoros is mögötted van, hopp szembe a busz nem fér el, nagy fék, huhh ez közel volt gyerünk tovább felfelé. A láthatáron egy Porsche. Nehezen adja magát, de jön egy hajtű, majd utána már látom az egyenest. A hajtűbe senki sem jön szembe, így már a kanyarban meglepem a sofőrt. Még rá is nézek közvetlen a kigyorsítás előtt. Ez is meg van. A parkolóban remeg kezem-lábam. Mindenki hasonló sztorit ad elő  a többiek közül is, na menjünk igyunk egy üdítőt….

Harmadik nap kirándulás a Mont Blanc-hoz.
Mivel az állandó szállásunk Brig városkában volt, így nem esett messze a francia határ. Az odavezető út egy völgybe megy és sok a település is, így elég döcögős a tempó egészen Martigny városáig, ahol jönnek újra a hegyek. Két hágón is át kell menni mire Chaminix-ba ér az ember. Begurulva a városkába, már mindenki nyújtogatta a nyakát és meresztette a szemét, hogy megpillantsa Európa legmagasabb hegyét. Erre azonban egy kicsit még várni kellett, hiszen először fel kell menni arra a hegyre ahol az Aiquille du Midi csúcs van és ahonnan már látszik a Mont Blanc.  Maga a csúcs 3842 méter magas. Drótkötélpálya visz fel a látogatóközpontba, ami olyan 3500 méteren lehet, onnét még tovább lehet menni egy lifttel a hegycsúcsra.  Sokat kellett várnunk a kabinra, már délben megvolt a jegyünk, de csak délután három órakor kerültünk sorra.  Legalább volt idő kicsit bejárni Chamonix-t, a városnézést a kilátó után terveztük, így megcseréltük a két programot.
61-es kabin, kiírták végre a számunkat. A felvonó 14 m/s sebességgel hasít felfelé, mikor eléri az oszlopot nagyot hintázik a kabin, az utasok meg kurjongatnak. A tetőn lélegzetelállító látvány fogad. Aki ellátogat ide, tényleg Európa tetején mászkálhat. A látogatóközpontban nem nehéz eltölteni 2-3 órát. Én vettem egy sonkásszendvicset (az ára most mindegy…) amit a legszebb kilátásban fogyasztottam el, amit valaha csak láttam. A látogatóközpontban fényképeket, filmeket nézegethetünk hegymászókról és a kilátó építéséről.
Ezen a magasságon már kevesebb az oxigén (sajnos a vízből nem tudtuk kivenni az oxigént) így mikor lépcsőzni kellett, nagyon hamar elfogyott a levegő, bizony volt, hogy meg kellett állni felfelé. Azt hiszem ez a nap mindenki számára életre szóló élmény jelentett. Remélem, még visszajövünk…

A negyedik napon a Lago Maggiore-hez voltunk hivatalosak.  Mivel aznapra jelzett egy kis esőt, ezért úgy döntöttünk, hogy a tó előtt még egyszer felmegyünk a Grimsel és a Susten hágókra, csak hogy bebiztosítsuk az aznapi élménymotorozást is. Akkorát mentünk felfelé, hogy azt már tényleg nem merem leírni… A hágók után a tó felé vettük az irányt, persze jó nagy kerülővel. Megérkezvén Locarno városába elképesztő fülledt meleg várt minket, majd negyed óra múlva leszakadt az ég. A vihar elvonulását egy kellemes kávézóban vártuk ki. A pincérlány direkt sportot űzött belőle, hogy a teljes csoport rendelését, többféle kávé, üdítők, fagylaltkelyhek, nem írta fel. Fogadásokat kötöttünk, hogy úgyis elrontja, de nem! Hibátlanul kihozott mindent. Miután elvonult a vihar elindultunk hazafelé. Az úton át kell vágni Olaszország egy kis darabján. Egy szurdokban megy az út, ami annyira kanyargós, hogy motorral sem lehetett előzni.

RE városában megálltunk és megtekintettük a katedrálist. A legendáról itt olvashattok bővebben!

Este fáradtan értünk a szállodába. Jól bevacsoráztunk, majd tettünk egy rövid sétát a városkánk főutcáján.

Eljött a hazautazás napja. Úti célunk az ausztriai Feldkirch volt, ahonnét pár napja elindultunk. A legrövidebb úton csak 200 km lett volna a táv, de mi direkt ráfűztünk az útra néhány hágót. Mondanom se kell, hogy a svájci hegyek most is tartogattak meglepetést. A Klaussen hágóra felfelé haladva lent a völgybe egy olyan vízesést láttunk, mintha egy Rába nagyságú folyó szakadt volna ki a szikla oldalából. Habzott zúgott, vadkodott, de gyönyörű volt. Egyre melegebb lett az idő és Feldkirch előtt néhány kisvárosban bedugult a forgalom. Az egyik vasúti átjáró piros lámpája 5db vonatot várt meg…. Késő délután értünk a feldkirchi pályaudvarra. Ezúttal ez volt a Good Bye pont.

Összefoglalva: többet kaptunk, mint amit vártunk. Az ország és a természeti látnivalók lenyűgözőek. Az utak mindenhol versenypálya minőségűek (jobbak, mint Ausztriában) sehol sincs akadály, pld sóder, vagy sár. Szóval zavartalan a motorozás. A lakott területeken minden közlekedési szabályt be kell tartani, mert a svájci rendőrök nem tréfálnak.  Aki ide megy motorozni, biztosan nem fogja megbánni.

Falkai Szilárd, Túravezető

Képek: Fenyő Balázs