Zakopane – ezúttal jó időben!

Olvasva a kommenteket széles mosolyra húzódott a szám. De ez a mosoly már akkor ott volt, amikor az indulás előtti napon nézegetni kezdtem, hogy ki és milyen motorral jön majd a túrára. R1, CBR600, K1300R, VFR800, 1200GS persze, a teljesség igénye nélkül… Ilyen motorokkal csak olyan jön, aki szereti húzni a gázt. Tehát, már előre dörzsölgettem a kezemet.

Reggel az indulásnál derült ki, hogy Szimi nem tudott nemet mondani senkinek, (még magának sem) így több mint húszan gyűltünk össze erre a remek hétvégi motorozásra. A gyors eligazítás után útra is keltünk, hogy hamar letudjuk a 2-es aszfaltcsíkját. Érdekes nem sok történt, habár Szimi a frászt hozta az autósokra, amikor a csapatot fényképezte az egyik felüljáróról, a lassan védjegyévé váló neon-zöld szerelésében. Aztán Vác fölött kicsit bemelegítettük a gumik oldalát is.

Velky Krtis után egy laza kanyarokkal tűzdelt szakaszon végre felengedett a csapat, és azt csináltuk, amiért jöttünk: önfeledten motoroztunk.

Néhány érdekes, és néhány kevésbé érdekes szakasz után elértünk Banska Bistricába, ahol a gyors tankolás után két csapatba oszlottunk. Szilva (mint önkéntes túravezető) vezette a gyors csapatot, Szilárd hősies kíséretével pedig én vezettem a „nem annyira gyors” csapatot. A „versenypálya” végén ismét fergetegeset ettünk a kamionos étteremben. A kapustová polievka és a bryndzové halušky  (amelyet kofolával öblítettünk le) elfogyasztása után visszafelé vettük az irányt, hogy ismét peremig koptathassuk a gumikat. Ugyanazon a kanyargós, már-már szerpentines úton mentünk, amin idejövet. Aztán rákanyarodtunk a Donovaly felé vezető 59-es útra. A lágy ívű kanyarokat néhány autó és kamion előzése tette kihívássá, de a csapat ügyesen egyben maradt és szép konvojként érkeztünk meg Ružomberokba.

Liptovska Mara

A Liptovská Mara víztározót most nem déli, hanem északi irányból megkerülve értük el az 584-es utat. A víztározó mellett haladva szinte mindenkinek ugyanaz az érzése támadt a tikkasztó melegben: „De jó lenne megállni, és egyet fürdeni!” No, de sebaj, jövőre beletervezünk az útitervbe egy laza lubickolást is! A tó feletti szerpentin tetején egy parkolóban megálltunk a szokásos fényképezésre. Itt Szimi búcsút intett nekünk, hogy hazainduljon.

Következett Lengyelország. Már többször jártam erre, de így sokadszorra is, lenyűgöz az a látvány, amely fogadja a látogatót. Takaros gerendaházak bújnak meg a fenyvesek között, farönkökből ácsolt kerítések. Tetézi az élményt az égő fahasábok illata, a rajtuk sütött húsok aromájával keveredve. Itt a világért sem bírtam volna gyorsabban menni a megengedett 50 km/órás sebességnél…

Zakopaneba beérve egy igazi mesevilág fogadja a motorost. Mint azt Szimi tavaly megállapította: az sem lenne meglepetés, ha maga Holle anyó könyökölne ki valamelyik ablakon, hogy felrázza a vánkosát.

A vacsora után bementünk a sétáló utcába, hogy ki-ki kedvére tegyen, valaki egy sörrel, valaki vásárfiával (nálam ez füstölt juhsajtban merült ki), de volt olyan is, aki a vacsorát egy fél csülökkel öblítette le. Mindenki a maga módján…

Az üdítő alvás után kilenckor indultunk hazafelé. Zakopaneból kiérve egy erdei út kanyarulatait követve haladtunk a határ felé. A szépséghiba csak az volt, hogy a jó idő miatt, az összes turista a Morskie Oko (Halas tó) és a 180 méterrel felette elhelyezkedő Czarny Staw (Fekete tó) felé vezető úton állt, hogy megtalálja a számára ideális parkolóhelyet. Ezzel azonban több kilométeres dugó alakult ki. De nem azért szeretünk motorozni, hogy beálljunk ebbe a sorba! Ezt a néhány kilométert a felezővonalon tettük meg, de a csapat így is egyben maradt. Némi riadalom csak a Szlovák oldalon akadt, ahol többen azt hittük, hogy defektünk van, köztük én is, mert az aszfalton alig látható apró sóderréteg volt, amin csúszkáltunk jobbra-balra.

Az 537-es útra rátérve a Tátra festői lábánál haladtunk végig, ahol egyik szemünket az útra, másik szemünket pedig a monumentális csúcsokra tapasztva motoroztunk a gyönyörű parkokkal körülvett hotelek között.

Egy tervezett balra fordulással azonban elkezdődött a haddelhadd. A rövidke, de annál kanyargósabb 538-as úton úgy döntöttem, hogy belecsapok a lecsóba, és tövig húzom a gázt, hogy kiderítsem, ki a legény a gáton? Nos, nem maradtam egyedül, a csapat nagy része sem spórolt a benzinnel. Egy igen csapatós 7 kilométert hagytunk magunk mögött. De ha már ez ilyen jól ment, kipróbáltuk a 72-es utat dél felé, és az derült ki, hogy itt sem kell fukar kézzel bánni a markolat csavarásával. A laza családi gurulásnak itt már nyoma sem volt. Engedve a csábításnak peremig legyalulva a gumikat kanyarogtunk a hegyek között. Elérve Breznót, jót ebédeltünk, kávéztunk, hogy újult erővel vehessük be a magunkat a hegyekbe.

A további közel 100 kilométer erős tempóban tettük meg, kivéve azokat a szakaszokat, ahol a burkolat minősége nem engedte meg azt a mutatványt. Meg kell említenem azonban, hogy a tavalyi rettenethez képest sokat javult az útminőség. Több szakaszon friss aszfalt fogadott minket, ahol tavaly még folt hátán folt volt, és ahol még most is ez a helyzet, ott is látszottak az előkészületek az elkövetkezendő munkálatokra. Nagy valószínűséggel jövőre ezen az etapon is csutka gázon jöhetünk keresztül.

Velky Krtisnél bezártuk az előző napon megkezdett kőrt, és további húsz kilométer megtétele után megérkeztünk Balassagyarmatra, ahol könnyek és kézfogások közepette elbúcsúztunk egymástól, hogy a maradék utat hazáig már mindenki saját tempójában tegye meg.

Nagy köszönet mindenkinek a részvételért, és a jó hangulatért, s külön gratula az utasoknak is a kitartásért!

Jövőre ugyanitt, remélhetőleg egy kibővített túrán, de ez még legyen a jövő meglepetése!

Szili Krisztián

Túravezető