A TITOKZATOS JAPÁN - Túrabeszámoló

Évtizedes álom vált valóra 2025 tavaszán, amikor Ferihegyről kelet felé fordult velünk a hatalmas gép, és megkezdte monoton útját a varázslatos kelet felé. Egy hajnali pekingi átszállás után már tényleg csak pár órát repültünk tovább keleti irányba, de minthogy jónak, s rossznak is vége lészen egyszer, ennek a kb. 18 órás utazásnak is egy vajpuha landolás vetett véget Tokió Haneda repterének betonján.

A TÚRÁN KÉSZÜLT VIDEÓK ITT

A TÚRÁN KÉSZÜLT KÉPEK ITT

Több, mint egy évig szerveztük ezt az utat, minden apró részletét leleveleztük és videó konferenciákon átbeszéltük, így a valaha volt legaprólékosabban megtervezett túra várt ránk. A gépezet el is indult szépen – felvettük az adat simeket és routereket a kijelölt reptéri shopban, majd felszálltunk a különbuszra, ami a zsúfolt belváros felé indult velünk. A hotelünk azonban a Tokiói-öböl egyik mesterséges szigetén volt, ami már cseppet sem zsúfolt, sőt, kellemesen tágas. Ez a modern környezet a komoly tervezés miatt különleges aurával rendelkezik, és a hotelünkből pazar kilátás nyílt a túlparti zsúfolt belvárosra.  

Este egy közeli étteremben tartottuk meg az ismerkedő vacsorát, ahol a helyi vezetőink is bemutatkoztak. A helyi túravezető James, aki ugyan született angol, de már több, mint 20 éve él Japánban, és akivel másfél éve Malagában ismerkedtem meg a BMW International Tourguide Akadémiáján, ahol már akkor megbeszéltük, hogy mindenképp megyünk majd Japánba motorozni. Munkatársa, a fiatal Yuto is ott volt, aki viszont tősgyökeres japán, és a bőröndöket szállító autót fogja vezetni a túra során. 

A következő napon, akklimatizáció gyanánt tokiói városnézésre indultunk. Magyar idegenvezetőnk, Ivett kiosztott mindenkinek egy fülhallgatót és egy kis rádiót, ami szuperül működött a nap folyamán, mert nem kellett egymás sarkát taposva két méteres körön belül maradni ahhoz, hogy halljuk miről mesél, hanem kényelmesen tudtunk nézelődni és közben folyamatosan kaptuk az információkat. Egy szuper napot töltöttünk a városban, sok mindent megnéztünk, vonattal, metróval gördülékenyen haladtunk egyik látványosságtól a másikig. 

A következő nap reggel a hotelnél bepakoltuk a cuccokat a furgonba, mi pedig vonatra szálltunk, hogy Tokió külvárosába, a motorátvételi ponthoz menjünk. A motorok kifogástalan állapotban, katonás rendbe felsorakoztatva vártak ránk, így egy rövid átvételi procedúra és átöltözés után neki is vágtunk a mintegy háromezer kilométeres nagy kalandnak. A motorok és a csomagokat szállító furgon mellett még egy 8 személyes minibusz is követte a csapatot, amiben a sofőr mellett még öt állandó utas foglalt helyet. 
Első motoros napon az Izu-félsziget felé vettük az irányt, a Sagami-öböl partvidékén haladtunk dél felé. Azt kell mondjam, jó megoldás volt vonattal kijönni a belvárosból és csak később motorra ülni, mert így nem kellett az agglomerációjával mintegy 37 milliós megapoliszból a forgalomban kiverekedni magunkat. Ahogy lassan elhagytuk a vonzáskörzetet, úgy váltak egyre élvezetessebbé az utak is, és a Hakone-hegység vonulatát követve haladtunk dél felé. Az első extra program egy kis családi intarzia manufaktúra meglátogatása volt, ahol betekinthettünk a műhelybe is, és a tulajdonos maga mutatta be a Yosegi Zaiku nevű tradicionális kézműves technikát. 
A nap másik meghatározó látványossága maga a fenséges Fuji hegy látványa... lett volna, de az égiek ebben nem akartak kedvezni nekünk, mert vastag felhőtakaró borult a tájra, és a tervezett kilátópontokról nem lehetett látni a hegyet. Mindenesetre a délutánt az Izu Sky Line szerpentinjein töltöttük, majd a nap végére megérkeztünk a csendes Higashiizuba, ahol egy hagyományos japán szálláshelyen, egy Riyokanban szálltunk meg. A vacsora éppoly különleges volt, mint maga a hotel: igazi japán vacsoraszertartáson vehettünk részt, amihez autentikus viselet is dukált, amit mindenkinek bekészítettek a szobájába. 

A második motoros napon gyenge eső ébresztett minket, de északabbra, a Fuji környékén még havazott is éjszaka. Mivel a következő szállásunk pont hogy a Fuji lábánál volt, ezért némileg módosítanunk kellett az eredetileg tervezett útvonalon. Mindenesetre a különleges Kawazu-Nanadaru spirálhidat nem hagyhattuk ki, mert ilyet máshol még nem láttam, hogy az út egy fémszerkezet által tartott dupla spirálban, két teljes kört, azaz 720 fokot tesz meg, miközben 45 métert emelkedik! Ebédre szintén egy hagyományos japán étteremben álltunk meg, ahol a régió híres angolnás rizsét kóstolhattuk meg. Délután még tekeregtünk kicsit az Ashiniko Skyline szerpentinjein, de sajnos a Fuji innen sem mutatta meg magát, továbbra is makacs ködtakaróba burkolózott. Estére Kawaguchikoba érkeztünk, amit az előző napi havazás érintett, így az utolsó kilométereket már marasztaló 4 fokban és havas környezetben tettük meg. A vacsora viszont kárpótolt mindenért! Egy közeli étterembe mentünk ki, ahol különböző húsokat, közte wagyu marhát is hoztak ki nyersen egy nagy tálon, majd mindenki maga megsütötte magának az asztal közepébe integrált grillrácson. Kis leves hozzá, zöldségek, stb… pazar volt! 

A következő reggelen hamarjában nyugat felé indultunk, mert a tél még makacsul tartotta magát Kawaguchikoban, viszont ahogy ereszkedtünk lefelé, és hagytuk el a Fuji környékét, úgy javult lassan az idő is. Az első megállónk egy igazi különleges helyen volt, Japán legrégebbi, a hetedik századból fennmaradt sintó szentélyét, a Suwa Taisha-t néztük meg. A nagyon szépen karbantartott fa épületeknek különleges aurájuk van, érdemes volt hát eltölteni itt egy kis időt. 

Napi célunk Gero Onsen volt, egy termálvizeiről híres csendes kisváros a hegyek között, viszont a szálloda ismét pazar és hatalmas volt, bár körbelengte egy csipetnyi retró báj. Ismét ryokan szobákban laktunk, és a vacsoraszeánszon mindenki a kikészített hagyományos öltözékben jelent meg. Igazán különleges este volt! 

A következő napon folytattuk utunkat nyugat felé, mert Nagoja vonzáskörzetében található Sekiben ismét egy érdekes program várt. A Hamonoya Kardmúzeumba látogattunk, ahol ismét mélyebb betekintést kaptunk abba, hogy hogyan is készül egy igazi szamurájkard. Ezek valóban tüzet raktak a látványműhelyben, sárga izzásig fúvatták a szenet, és két segéd hagyományos öltözetben, flip-flop papucsban és zokniban, hatalmas szikrák közepette ütötték a sárgán izzó vasat, a főkovács pedig hosszúnyelű fogóval forgatta bőszen. Sőt, miután végigmagyarázták a teljes folyamatot, még megengedték azt is, hogy mi is kalapáljuk kicsit az addigra ugyan már teljesen reménytelenre hűlt, pirosan pislákoló vasat. Mindenesetre érdekes program volt, és a végén még arra is lehetőség nyílt, hogy - persze szigorúan ellenőrzött körülmények között- a saját kezünkbe fogjunk egy igazi Katanát! Persze nem a 40 millió jeneset a fővitrinből, ami több mint 100 millió forintnak felel meg, hanem csak egy szerény 2,5 millió jenes (kb. 6 millió forint), már-már csumpi darabot. A program végeztével pedig a fél személyzet egysorba kiállt az ajtó elé a parkolóba, és addig integettek nekünk, amíg el nem tűntünk a szemük elől. 

 A délután sem maradt program nélkül, mert meglátogattuk Japán legnagyobb édesvizű tava, a Biva-tó partján található, mintegy 400 éves Hikone várkastélyt. A csodálatos épület egy kisebb domb tetején áll, és szigorúan csak zokniban lehet bemenni és körbejárni. Mint általában, itt sincsenek bútorok, csak 60 fokot meghaladó meredekségű fa lépcsők, ahol ráadásul bizonyos lépcsőfokok kissé eltérő magasságúak is, amit állítólag direkt építettek ilyenre, hogy az esetlegesen berontó támadók ne tudjanak egykönnyen felrohanni, a védőknek pedig könnyebb levágni a botladozó ellent. Nem tudom e legenda valós e, mindenesetre hatékony lehetett, ezt saját tapasztalatból mondom, mint aki megmászta az összes lépcsőt a kastélyban. 

Estére már a modern nagyvárosba, Kiotóba érkeztünk, a vacsorát pedig egy kis hagyományos étteremben költöttük el, ahol annyira hagyományosak voltak, hogy már a bejáratnál le kellett venni a cipőnket. Csak zokniban lehetett az erős izgalmi állapotban is csupán 30 centis, szék nélküli asztalokhoz ülni! Na, azért hagyomány ide, hagyomány oda, ez a 30 centis asztal néhányunknak nem tetszett annyira, főleg, hogy semminek nem lehetett nekitámasztani a hátunkat, hasból kellett derékszögben ülni a földön! Európai szocializációval ez nem könnyű, pláne, hogy a lapostérdes lótuszülés sem megy magától értetődően, és főleg nem másfél óráig! Így aztán kinyújtott, de zsibbadó lábakkal, feszülő inakkal, és a szemközti társaddal lábazva tologattuk a tányérokon a meghatározhatatlan falatokat a két fapálcával. Merengve néztem a környező asztaloknál ülő helyieket, hogy azoknak mindez olyannyira természetes, hogy vélhetően még élvezték is. Na, mindegy, egyszer ezt is meg kell tapasztalni, bár a vacsora önmagában véve finom volt, az ergonómia nálunk megbukott. Mindenesetre szóltunk a Jamesnek, hogy többet ennyire ne legyünk már autentikusak az étteremválasztásnál, a normális asztal meg szék azért legyen alap.  

Következő nap kvázi pihenőnap volt, azaz nem ültünk motorra, viszont ide is szerveztünk egy városnézést magyarnyelvű idegenvezetéssel. Itt is volt minden: szentély, bambuszliget, cseresznyefavirágzás, japánkert, vonatozás, s mi szem szájnak ingere… jó kis tartalmas nap volt. Szerencsére James meghallgatta fohászunkat, és este már más étterembe vitt minket, nem a földönülősbe! 

Másnap reggel aztán folytattuk utunkat nyugat felé, az Oszaka-öböl felett haladtunk, és egy rövid, de kellemes szerpentin tetején megálltunk szusszanni egyet. Csodás kilátás tárult elénk az öbölre és az alant elterülő Kóbe, és Oszaka városokra. Tovább haladva hosszában végigmotoroztunk az Awaji-szigeten, majd mielőtt még átértünk volna Sikokura, megálltunk az alsó csücsökben egy gyors ebédszünetre. Egy kis kifőzde volt csupán, de hosszú sor kígyózott a kis ablakig, ahol a rendelést le lehetett adni. Ez a régió amúgy a hagymájáról híres, kézenfekvő volt hát, hogy hagymalevessel nyitunk, és mivel már kezdtünk vágyni a hazaira, egy jó kis hamburgert választottunk folytásnak. Ebéd után felgurultunk a kecses Onaruto hídra, ami átvitt minket Sikokura, Japán négy főbb szigete közül a legkisebbre. A szállásunk is itt volt, Takamacu városában. 

A következő napon észak felé hagytuk el Sikokut egy nagyjából 10 kilométer hosszú összefüggő hídrendszeren keresztül, mely nagyon érdekes és leleményes módon használta fel a beltenger kisebb szigeteit arra, hogy egyikről a másikra egy összefüggő hálózatot alkotva jusson ki a főszigetre. Itt aztán egy rövid gurulás után Kurashikibe érkeztünk, ahol leparkoltuk a motorokat és egy bő óra szabadidőt kaptunk arra, hogy szétnézzünk a Kurashiki Bikan történelmi negyedben. Ennek érdekessége, hogy egy csatornarendszer húzódik a negyed közepén, minek mentén hagyományos raktárépületek és hangulatos utcácskák vártak ránk. Ajándékboltok, kávézók és éttermek között a legnagyobb meglepetést egy bizonyos étterem okozta, az, aminek megállítótábláján egy kürtőskalács képe okozott némi zavart sorainkban! ’Mit keres itt egy kürtőskalács??’ – néztük meg jobban a táblát, ami csak tovább növelte a misztikumot, hiszen a kép mellé tökéletes magyarsággal ki volt írva, hogy ’Kürtőskalács’! Majd első ocsudásunk után észrevettük, hogy van a kínálatban lángos is, meg hot-dog is! Na, ne má’! Hol vagyunk?? És hogy teljes legyen a rejtély, az étterem neve: Balaton! Igen, itt Japán közepén egy tradicionális negyedben van egy Balaton nevű étterem, ami kürtőskalácsot és lángost is árul! A folytatást azt hiszem ki lehet találni, a kihívást a csapat el nem utasíthatta, bár még nem volt ebédidő, de megkóstoltuk a kínálatot. Délután nyugat felé folytattuk utunkat, napi célunk már Hiroshima volt, ami egyben túránk legnyugatibb pontja is. 

Ismét egy pihenőnap következett, amit ismét csak városnézésre fordítottunk. Előszőr vonattal elrobogtunk Icukushima szigetére, ahová értelemszerűen komppal jutottunk be, és megnéztük az Icukushima szentélyt, valamint az egyik leghíresebb látványosságot, az öbölben található Otori kaput. Ez a szentély bejáratát jelző építmény arról híres, hogy az öbölben áll - ha apály van, akár oda is lehet sétálni hozzá, de ha dagály, akkor bizony a vízben áll, és ilyenkor úgy látszik, mintha a víz felett lebegne. Az ebédet is itt fogyasztottuk el, majd visszafelé egy gyors katamaránnal közvetlenül Hiroshima központjába, az Atombomba dómhoz száguldottunk vissza. Az A-Bomb Dome egy olyan épület maradványa, ami majdnem közvetlenül a robbanás epicentruma alatt volt, és valahogy állva maradt, habár vagy három kilométer sugarú körben minden mást letarolt a lökéshullám. Ezt az épületet meghagyták eredeti állapotában örök mementónak. Itt aztán szétvált a csapat, volt aki a Béke emlékparkot és a múzeumot nézte meg, mások elmentek egyet vonatozni a Shinkanzennel, megint mások visszatértek a hotelbe pihenni. Mivel a túra során mindegyik hotel full extrás volt, érdemes volt használni a hotelek fürdőit, wellnesseit, ezek is igazi kellemes kikapcsolódást jelentettek. 

A következő napon már visszafelé, észak-kelet felé indultunk, és felnavigáltunk a sziget északi partvidékére, ahol a Daisen hegy oldalában, kb. 900 méteres tengerszint feletti magasságban, egy újabb szentélyt, az Ogamiyama szentélyt látogattuk meg. A kihalt környék, a fák között foltokban megmaradt hó, és a súlyos csend különleges aurát kölcsönzött a helynek, amolyan szedáló nyugalom telepedett ránk. Simán le bírtam volna ülni a lépcsőre, és alfa állapotban fél napig pislogás nélkül bámulni az út mellett lassan csörgedező olvadékvizet. De ennyi időnk azért nem volt, indultunk tovább végig a parton, mert az esti szállásunk Tottoriban volt.

A kis tengerparti város nevezetessége egy nem túl nagy homokos part, ahol hatalmas homokdűnék vannak. Szokatlan látvány ez erre, meg kellett hát nézni nekünk is. De csak másnap reggel, mert az erős szél nagyon kavarta a homokot, ami nem tette volna kellemessé az élményt. 

Másnap reggel ezért itt kezdtünk, a Tottori homokdűnéknél. Jó döntés volt halasztani, mert csodálatos napsütésben, szélmentesen tudtuk megnézni a valóban különleges látványosságot. A már-már Szaharát idéző látvány annyira kontrasztban van az eddigiekkel, hogy ha megjelent volna egy tevekaraván, komolyan hihettük volna azt, hogy Afrikában vagyunk. 

A homokdűnéket hátrahagyva kelet felé folytattuk utunkat a partvidéken, és következőre ismét egy különleges helyen álltunk meg: a Kasamatsu Park kilátópontnál. Ide különböző felvonókon lehet feljutni a parkolóból, van egyszemélyes nyitott, leginkább a János-hegyi libegőhöz hasonló felvonó, és van rendes kabinos is, ami a Budavári Siklóhoz hasonlít. A nyitott felvonó igazán különleges volt amiatt, hogy végig egy cseresznyefa sor mellett ment, ami pont virágba borult, így fehérre festette az egész sávot. Fent pazar kilátás nyílt a különleges Amanohasidate homokpadra, ami elválasztja az Asoumi-öblöt a Japán-tengertől. A legendárium szerint innen fentről, fejjel lefelé lenézve egy sárkány farkát lehet felismerni a keskeny homokpadban. Ez annyira nem vicc, hogy van is egy kifejezett kilátópont kialakítva oly módon, hogy egy kis emelvényre felállva két kapaszkodó segítségével annyira előre tudj hajolni, hogy a két lábad között át tudj nézni! A nap további részében maradtunk a partvidéken, minthogy a szállásunk egy kellemes kis öböl partján, Mihamában volt. Este ezúttal ismét a hotelben volt vacsoraszeánsz, ahol egy különteremben volt a csoportunknak terítve az igazi japán sokfogásos vacsora. 

A következő napon továbbra is tartottuk a keleti irányt, de már elhagytuk a partvidéket, és a belső hegyeket, a szamurájok földjét vettük célba. A nap fő látványossága a Nagoja vonzáskörzetében található Gifu kastély, ami az egyik legnagyobb szamuráj, Oda Nobunaga kastélya volt. A város már szinte körbeöleli ezt a kis oázist, egy sűrű lombokkal borított alig 300 méter magas hegyet, aminek tetején fenségesen trónol a már több mint 800 éves múltra visszatekintő kastély. Lift visz fel, persze nem végig, mert a lifttől is még egy jó kis gyalogtúra végig a gerincen és pár lépcsősoron, mire feljutunk a kastélyig. Minimál dizájn bent, inkább egy múzeum, de a fenti erkélyről, ami körbefut a kastélyon, 360 fokos panoráma tárul elénk.

A délutánt magas hegyek között haladva töltjük, egyre feljebb kanyargunk a fantasztikus Kiso folyó medrét követve, és a jó 800 méteres magasságban található Kisoban szállunk meg. 

A túra 15. napjának reggelén immáron tizedszer pattantunk nyeregbe és indultunk útnak, továbbra is keletnek tartva. Felépítéséből adódóan ez az egész kaland inkább kulturális, mint motoros, azaz a fókusz inkább a programokon, mint a kanyargós utakon van, de ez a nap ebben kiemelkedett az eddigiek közül. Egy szinte tökéletes erdei szerpentinen motoroztunk, szinte zéró forgalomban, és amíg a csapat nagyobb része szusszanásként elsétált picit megnézni egy hidat, addig mi, kanyarhiányban szenvedők, mentünk egy kellemes oda-visszát. Az örömmotorozásnak hangos dörgések és komor fellegek érkezése vetett véget, így szépen legurultunk a hegyről következő extraprogramunk felé Takasakiba, ahol egy tradícionális Daruma baba készítő műhely várt minket. Persze így első svungra nem értünk oda, mert Takasakiba éppencsak beérve utolért bennünket a fergeteg, és jól megszórt minket amolyan borsónyi jéggel. Szerencsére be tudtunk húzódni a házak közé, tetők alá, és kivártuk a 15 perces zuhé végét, amikor egy kedves hölgy egy halom törölközővel a kezében kijött hozzánk, és kínálgatta, hogy szárítkozzunk meg nála nyugodtan. Mi azonban köszönettel távozóra vettük, mert várt minket a Daruma készítés varázslatos világa. A műhelyben aztán tényleg megmutattak mindent, hogy hogyan készítik itt már generációk óta ezeket a szerencsehozó szent tárgyakat, majd végül a műhelyben mi magunk is ecsetet ragadtunk, és gondos instrukciók mellett elkészíthettük a saját egyedi Daruma babánkat.

Este ismét a városban vacsoráztunk, hagyományos étteremben, hagyományos japán vacsorát, de ezúttal szerencsére csaltak a tradíciókkal a javunkra, mert ugyan 30 centiméteres asztalokhoz ültettek, viszont az asztal alatt be volt süllyesztve, így européer módon ülhettük körül az asztalt. 

Az utolsó motoros napon Takasakiból dél felé indultunk, hiszen a cél ezúttal már a motorok leadása volt a Tokioi Agglomerációban, Jokohamában. Erre a napra is jutott a kellemes kanyargásból, és némi látványosságból, mert egy rizsföld mellett gurultunk el és álltunkmeg rövid szusszanásra. Ez ugyan kicsit laposabb, meg szárazabb volt, mint azt egy rizsföldtől várná az ember, de hát Tokió mellett ennyire futotta. 
A telephelyen japán szokás szerint kedvesen, integetve vártak minket, majd egy gyors adminisztráció és átöltözés után vonatra szálltunk, és visszamentünk a belvárosi hotelbe. 

A búcsúvacsora a szokásos jó hangulatban telt, mert azért két hét ilyen intenzív kaland összekovácsolja a csapatot. Helyi vezetőink is érzelmesen búcsúztak, James és Yuto nagyszerű srácok, igazán megtettek mindent, hogy mi jól érezzük magunkat.  

Összességében hatalmas élmény volt ez a bő két hét! Motorral jártuk be Japánt Tokiótól nyugatra - nagyvárosok, történelem, tradíció, természet, vallás, kultúra, ételek... - volt minden, ami csak belefért ebbe az izgalmas két hétbe. Nem kérdés, hogy visszatérünk, talán már 2026 októberében!