A NAGY MENET

Évek óta nem motoroztam Zoli mögött, egyszerűen nem volt rá lehetőség, hiszen mindketten elől szoktunk menni, ráadásul más-más dinamikájú csoportot vezetünk ilyenkor. A 8-as út mindkettőnk kedvence és most végre lábtartóinkkal újra belekarcoltuk a névjegyünket a legjobb kanyarokba.

Az első REA túra talán legszebb pillanata volt.

Minden benne volt ebben a pár napban: jó tempóban Zoli vezetésével egy különleges Szlovénián át vezető útvonalon – az esőt folyamatosan becsapva – jutottunk le Selcébe, ahol talán minden elkezdődött 2007-ben.  Az esti sörözés közben a tagok – érdemeik elismerése mellett – megkapták a sorszámozott REA kártyát és névre szóló pólót. Az esti vacsora után mindenki hamar nyugovóra tért, hiszen másnap következett a 8-as. Szándékosan nem írom, hogy legendás, mert ezt már aki motorozott rajta pontosan tudja, aki meg nem az októberben bepotolhatja velünk.

A bőséges, teraszon elfogyasztott reggeli után indultunk, együtt volt a csapat Karlobagig. Ott Zoli mögé helyezkedtem és kezdődött a MENET. Jani  és Szilva mögöttem a Legenda előttem és így vonatoztunk jó darabig, aztán, az előzgetések miatt kicsit szétszakadtunk és már csak Jani volt mögöttem, majd előttem. Nem lehetett tartani ezen a napon, szinte összenőtt a VFR1200F-el. Hagytam is, mert olyan jól néztek ki ketten előttem, két VFR nyergében. Szilvát bevárva készítettem fotót a többiekről, majd uccu a csapat után. Maslenyicánál értük be a csapatot, majd Zadarig együtt gurultunk. Finom ebéd az óvárosban és kezdtük előröl az egészet. Tökéletes motoros nap volt. Este a főhadiszálláson (legfelső emelet teraszán) összegyűltünk és az elmúlt évek legszebb mozzanatait elevenítettük fel néhány üveg sör mellett. Mindenkinek más volt az a pillanat „amikor motorozás közben egyesült az univerzummal”, vacsoráig sztorizgattunk. 

A vasárnapi útvonalat Zolinak köszönhetjük, mert elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy ilyen elit csapattal a megszokott utakon guruljunk haza. Gyönyörű kilátás mellett hegygerincről hegygerincre motoroztunk és még a gyengébb aszfalt is jól jött a tesztmotor viselkedésének teljes feltérképezésére. Végül egy páva rémísztő sikoltozása mellett ettük magunkat degeszre. Bevallom én még Zágrábtól az autópályát is élveztem, mert valami leírhatatlan „nagyon együtt van a csapat” érzésem volt végig. Na ennyit az ömlengésből, a tényeket és adatokat megtudhatjátok Zolitól!

Barátsággal

Szimi

REA tag

Három nappal az idei első horvát túra után, péntek reggel már megint ott zsezsegtünk a szokásos budaörsi parkolóban de ezúttal csak egy maroknyi csapat, 13 fő, a legkiválóbb 13 gurult ki a pályára és kezdte ledolgozni magát a tenger felé a szokásos nyomvonalon. Szilva is befutott végszóra, hozta a szokásos 5 perc késést, de ma kivételesen elfogadtuk neki, mert saját tapasztalatból tudom, hogy elég nehéz egy mindenórás feleséget meggyőzni arról, hogy a elkövetkező 3 napban, míg apa vissza nem ér, tuti nem fog szülni. Neki sikerült, Barbinak meg így utólag is hatalmas virtuális puszi, hogy elengedte őt és a szüléssel is megvárta. Viszont az esemény magasztos voltát pontosan az adta, hogy nem akármilyen kompánia tolta lefelé, hanem a REÁSOK!! A túrázok krémje, a mag, akikkel ugye a jelmondat szerint bármikor, bárhová….. Ez volt az első kiemelt túrája a csapatunknak, amivel érezhetően már indulás előtt hagyományt teremtettünk. Tehát így, szerelmetes szívvel, zárt alakzatban nyomultunk át Zágrábnál Szlovéniába a breganai kishatáron és tettük magunkévá a lassan kibontakozó kanyarokat. Bloska Policaig mentünk az ismert útvonalon, de itt rátértünk a 213-as útra, amit Horvátországban 32-esnek hívnak. Ez kb. 100 kilométer újdonságot jelentett és szerencsére nem csalódtunk benne. Még egy fél órás kényszerpihenőt sem vettünk zokon, valahol Crni Lug után az 501-es egy rally verseny miatt volt lezárva, de legalább a mezőny végét megnézhettük. Selcébe most először észak felől gurultunk be és egy gyors zuhany után lent a parton gyülekeztünk a szokásos welcome sörre. A különleges alkalom (első REA túra) különleges felkészülést igényelt, így itt ünnepélyes keretek közt mindenki magára ölthette a névre szóló REÁ-s pólóját és átvehette a REA tagságit. Majd a kellemes vacsi után a mag magja még besétált a központba és berámoltunk egy extra adag fagyit. Hát alig bírtam hazavonszolni magamat…

Szombat reggel kilenckor vettük délnek az irányt és kezdtük meg az egyesülést az univerzummal. Mivel a legkiválóbb túrázókról volt szó, nem követeltük meg a zárt haladást, hanem mindenki a saját kényelmes tempójában közlekedhetett a 8-ason karlobagi célmegállóval. Volt, aki kényelmesen nézelődve élvezte a tájat, mások lendületesebben jöttek, mi a Janival és a Szilvával leginkább az ívekre voltunk kíváncsiak, így a kanyarokban jó közel döntöttük hozzá motorokat. Fúúúú, nagy menés volt, szinte pillanatok alatt lent voltunk Karlobagban. Egy fél órás szusszanás után gurultunk tovább lefelé, folytatva a kanyarok mind behatóbb vizsgálatát. Erre az etapra csatlakozott az élbolyhoz a Szimi is a tesztelésre fogott Honda Crosstourerrel. Szimi a magasabb építésű kalandtúra motorral is lenyűgöző motorozással tartotta a pozícióját a VFR1200F szendvicsben. Persze idővel a Jani 001-eshez méltó menéssel bedarálta és így fényképezésre hivatkozva kiállt a sorból.  Most sem akarnék túl sokat ömlengeni, de megint k…va jót mentünk, én közben többször is egyesültem az univerzummal miközben a Jani kontúrjai szinte beleégtek a tükrömbe. Maslenicánál összevártuk egymást és együtt gurultunk be Zadarba. Egy jó tengeri cuccos ebéd után visszafelé is megcsináltuk a 8-ast, mert hát valahogy haza kellet jutni, de ez alaklommal este már nem vállaltam be a nagy adag fagyit, így végre nem harcoltam álmomban sárkányokkal.

Vasárnap reggel hazafelé vettük az irányt, de megint sikerült majd 100 kilométer újdonsággal szolgálnunk barátainknak, midőn Selcéről kifordulva azonnal letértünk a főútról és alsóbbrendű utakon kanyarogtunk Ogulin felé. Néhol szűk kanyarokban és nem túl jó minőségű utakon zúztunk, de többünknek az volt a véleménye, hogy az utóbbi idők egyik legjobb, legszebb szakasza volt ez a 100 kilométer Ogulinig. Ez után a 23-ason hasítottunk fölfelé fickós tempóban és azon filóztunk, hogy nem érhet csak így egyszerűen véget ez a túra, hogy csak úgy felhajtunk Karlovacnál az autópályára. Ezért aztán továbbmentünk a pálya mellett és az 505-ösön végig súroltuk a Szlovén határt. A koronát pedig az egészre valahol Bregana előtt 10 kilométerrel tettük fel egy erdei állatkert-halastó-étterem komplexumban, ahol ismét sikerült rommá zabálni magunkat, nekem speciel rántott tintahallal. Viszont az tuti, már most mondom, hogy októberben kifelé menet ismét itt fogunk kosztolni!!! Zseniális a hely, finom a kaja, impozánsak az adagok… Viszont innen sajnos már közel volt az autópálya és menthetetlenül ott fenyegetett vagy 360 kilométer hazáig.

Zárásként azt tudom mondani, hogy a REÁ-s csapatnak valami kicsit különlegesebbet, többet akartunk adni, mint egy „átlagos” horvát túrát és ez azt hiszem sikerült! Köszi, hogy eljöttetek, megint jó volt együtt motorozni!

Barátsággal

Dobos Zoltán

REA 000

FÉNYKÉPEK ITT