Dolomitok - AlpenMasters túra

Első nap:

Péntek reggel nyolckor, amikor felvettük a nyugati irányt, motoros nem is kívánhatott volna szebb időt – kellemes meleg, jótékonyan árnyékoló felhőzet. A 27 fős túrázó különítmény a határ túloldalán csatlakozó két motorossal lett teljes, így indokolt volt a két brigádra való eloszlás. Az A4 – A21 vonalat Allandnál hagytuk el és egy gyors rápihenéssel próbáltuk elűzni az autópálya emlékét és készültünk fel az élvezeti részre. A három héttel ezelőtti Grossglockner túra útvonalát nem akartuk másolni, hiszen többen ismét velünk voltak, így a 11-esen legurultunk egészen Pottensteinig ott pedig az LH138-on átgurultunk a 21-esre. Egész Mariazellig élveztük a dolgot, ahol vételeztünk egy kis benzint és már suhantunk is tovább a 71-es úton, az új személyes szuperlativuszos kedvenc-liblingemen. Ezen szakasz minden kilométere rendben van, vagy azért, mert tökéletes szerpentin, vagy azért, mert szép a környezet. A 24-es kereszteződéshez érve Wildalpen felé fordultunk, de csak azért, hogy a kedvenc helyünkön ebédelhessünk. A helyszínen megállapítottam, hogy már kezdünk puhulni, mert néhány éve még minden alkalommal merültünk a Salsában (lásd korábbi leírások), mostanában viszont már csak sztori szinten merül fel a dolog. Még én sem gondolom komolyan, hogy lecaplatok a kavicsos lépcsőn és szétfagyasztom magam a jeges vízben. Valahogy kihalt a virtus. Egyedül Tibiről alias Deltarigáról tudom már csak elképzelni, hogy merüljön, de ő még a Murcapulcon is ugrott volna! Tudom, mert láttam a szemében. Szóval, ebéd után még kellemes tempóban felszaladtunk a Sölkpassra és onnan le Murauba. Szinte azonnal elfojtottuk a fáradtságot pár sörrel, csak amíg nem szóltak, hogy vacsora. Mert akkor meg azt pusztítottuk el rendesen és aztán jól eltettük magunkat holnapra.

Újra a Sölkpass-on

Második nap:

Reggel engedtünk a lustinak és kényelmesen fél nyolcra kértük a reggelit, majd fél kilenckor indultunk tovább nyugatnak a 97-es úton. Tökéletes időben haraptuk a kanyarokat Tamswegig, majd balos a 96-osra ahol hirtelen félreálltunk Péter lefittyent tükrét megigazítani a Hayabusán. Miután fixáltuk az eszközt powertape-pel, továbbhasítottunk a 99-esre és „felcaplattunk” a Katschbergre, majd onnan lefelé mély értelmet adtunk a kanyaroknak. A helyenként bezavaró autók ellenére FZ1 Péter és Varadero István egyhangúan odanyilatkozott, hogy az első két nap legjobb szakasza volt ez a lefelé számukra. J

Spittalt egy nyúlfarknyi, kb. 5 kilométeres autópálya szakasszal léptük át nyugati irányba, majd csatlakoztunk a 106-os útra, amin 3 hete még szembe jöttünk lefelé a Grossglocknerről. A 99-es szűk kanyarjai után itt alkalmunk volt igazi kellemes tempós, nyújtott kanyarokat abszolválni. Majd balos a 107-esre, és megint csak egy tutkeráj szerpentint voltunk kénytelenek „elszenvedni”, ami után kicsit szopóágaztunk Lienzben az araszoló kocsisorok között. Itt megálltunk tankolni egy, még a földről nézve is életveszélyes nyáribob pálya tövében, amire azonnal felgyulladt az a furcsa… vagy inkább őrült tűz a Tibi szemében és azonnal bevadított még másik 5 motorost, hogy ott le kell jönni, de mindenképp fék nélkül, mert csak úgy izgalmas. Végül Dida és Böbe közelről szemügyre véve a pályát bölcsen a józanésznek engedelmeskedve dobta az ügyet, de Hayabusa Peti, 1200GS István és ZX10R Tamás azonosulni tudott Tibi ügyével és így ők továbbra is támogatólag léptek fel. Idő közben a Sas (értsd: lassabb, csak így jobban hangzik) csapat is befutott a kútra, így mi, Gepárd (gyorsabb és tök jól hangzik) csapat tovább tudtunk indulni az olasz határ felé a 108-ason Hubenig.

A Passo Giau tetején jól esett egy kis pihenés

Ott aztán balos az L25-re és csodaszép 35 kilométert kanyarogtunk felfelé a 2000 méteren fekvő határig. Mielőtt átmentünk volna az olasz oldalra az ott található csodaszép Obersee tó melletti étteremben szándékoztunk ebédelni, ahogy általában. De most nem volt szerencsénk, mert tele volt az étterem, amit csak súlyosbított, hogy egy helyi rezesbanda tolta keményen élőben a tam-tamot. És hogy még ez se legyen elég, egy asztal körül látszólag békésen mentes vizet szopogató, népviseletbe öltözött, nyugdíjas szakszervezet nőága azonnal nótára fakad, amint a rezesek leengedték a szájukról a rezet! De amikor már a nyuggerekből is kifogyott a szusz és azt hittük most már újabb csapás nem jöhet, akkor két asztallal arrébb azonnal felpattant három stájer kemény-marhabőr rövidnadrágos, hozzáillő kalapos (nem tudok rájuk más szót használni) terrorista és ők kezdtek trombitálni. Kérdeztem a láthatóan frusztrált, nyári munkán lévő pincérlányt, hogy mi az esélyünk asztalhoz jutni, ami szerinte alulról konvergált a domboldalon legelésző, találomra kiválasztott tehén seggében egy harmatos rózsacsokrot találni esélyéhez. Váratlanul azonban dobbantottak a nyuggerek és mi azonnal lecsaptunk a helyre. De mivel a határ minden órában csak 15 percig van nyitva, már nem maradt sok időnk, így csak egy kímélő menüt - vaníliafagylaltos almáspitét sok tejszínhabbal - volt módunk felitatni a szervezetünkkel a lúgosítás jegyében (Szimi szerint a lúgosítás a kulcs az örökélethez!!). Továbbállva, az olasz oldalon lecsorogtunk az SS49-ig, ott aztán balra kanyarodva megtapasztalhattuk, hogy kicsi a világ! Mert a Sas csapat egyszer csak szembe jött velünk. Nem tudtam milyen algoritmus alapján kerültek szembe velünk, mindenesetre én ragszkodtam az eredeti tervhez és elsettenkedtünk a 244-esig, ahol végre megint jót motorozhattunk és elkezdhettük végre azt, amiért valójában jöttünk, a hágózást a Dolomitokban. Az első hágó a Valparole volt, ahol a Szilva végre visszatérhetett a Kanyarjához és felidézhette, hogy hogyan csúszott át két éve motorostul a szalagkorlát alatt. Mivel Szimiék csoportja a Sasok még sehol sem voltak, így továbbmentünk és átgurultunk a Falzeregon és délnek vettük az irányt az SS48-as, majd az SS203-as szerpentineken. Közben telefonon hívtam a Szimit, hogy merre szállnak a Sasok, de ők még csak akkor közeledtek a Valparole felé és mivel még korán volt így ők a Falzeregonál nem jobbra, hanem balra fordultak Cortina ’dAmpezzo felé, hogy az SS638-ason észak felől hágják meg a Passo Giaut. Erre ördögi tervet raktam össze fejben és volt is időm bepötyögni az XRoadba az új útvonalat, amíg egy busz mögött voltam kénytelen kanyarogni. Mi délről hágjuk a Giaut, így fent pont szembetalálkozunk majd! Zárójelesen megjegyzendő, hogy ezek a rendes Olaszok még a csúcs közelében a kövek közé is raktak két traffipaxot. Mindenesetre mi vagy fél órával előbb értünk a csúcsra, szerintem a környék egyik legszebb hágójára és ott vártuk be a Sasokat. Innen már csak mintegy fél óra volt a szállásunk Rocca Pietoréban. Süppedős szőnyeg, hangulatos enteriőr fogadott minket, meg persze egy bőséges, háromfogásos vacsora, ami után ki-ki változó intenzitású társadalmi aktivitást mutatott.

Harmadik nap:

Vasárnap csodaszép reggel virradt ránk, ahogyan a felkelő nap álmos sugarai rózsásra festették a fölénk tornyosuló sziklákat. Erős felütés egy olyan naptól, ami aztán a Hágók Napjaként vonult be a történelembe. Büszke lehet mindenki, akinek része volt benne és sajnálhatja az, kinek ez nem adatott meg! Az SS641-esen indultunk nyugat felé, in medias res belecsapva a lecsóba. Az első hágót pillanatok alatt el is értük, a Marmolada hegy havas csúcsa alatt a Lago di Fedaia tó mellett festői környezetben a legszívesebben megálltam volna, de tudtam, hogy sajnos nincs idő mindenhol megállni. A második hágó Az SS48-ason a Passo di Sella, ahol már megálltunk töltődni kicsit. Majd a harmadik, a közeli Grödner Jöch, ahol megint csak muszáj volt szétnézni.

Grödner Jöch hágó újra összeáll a csapat

A negyedik hágó a Passo di Campolongo volt, ahol már lefelé jövet, de még a csúcs közelében tudtunk megállni és egy rövid kávészünetet tartani. Eddigre már erősen dél felé közeledett az idő, és a kávézás alatt a Sas csapat is elhussant mellettünk. Őket az ebéd helyszínén értük utol, miután a 48-as úton átszeltük Cortinát kelet felé. Egy kellemes ebéd után kelet felé haladtunk tovább a 355-ös úton Ovaroig, ahol egy rövid fagyi-szünet után balra kanyarodtunk az SP123-ra, a Giro ’d Italia  egyik lélegzetelállító szakaszát megmászni. Szó szerint megmászni, mert az egy dolog, hogy az út alig egy kocsi széles, de olyan meredek, hogy számomra teljességgel irreális, hogy ott biciklivel fel lehet tekerni. Mindenesetre hangulatos volt végig gurulni a szurkolók által telefirkált aszfalton és a csúcs, az ötödik hágó előtt, az alagútnál elkészíteni egy bukósisakos csoportképet. A másik oldalon lefelé jövet újabb szopóág. Rettenetes útminőség, keskeny erdei út kb. 6 kilométeren keresztül, de az alján valami tündéri faluba gurultunk be ahol az idő még valamikor vagy 200 éve állt meg. De nincs idő lankadni, Tolmezzo irányába toltuk dél felé a 111-esen, majd kelet felé az SS52-esen és SS13-ason. A környék itt egyáltalán nem szép, de legalább tempós az út, amit ki is használunk rendesen. A 76-osra térve Szlovánia felé vettük az irányt és a határig két közepes hágót „szerpentineltünk” meg fel és le, majd már Szlovéniában a 203-ason kis kerülőre kényszerültünk, mivel a közelben benzinkút csak Bovecben volt. Hat óra körül járt már az idő, de még hátra volt a Vrsic hágó! De a Gepárdokat nem olyan fából faragták, hogy ne bírták volna még! Bár a tankolásnál már nem volt mindenkinek őszinte a mosolya, de a szállás felé nem ment más út, csak a hágón keresztül. Így hát a 206-oson nekirontottunk az utolsó, a nyolcadik hágónak és győzedelmesen be is vettük! A Sasok pedig csak azért értek fel előbb, mert korábban kihagyták a Giró hágót és a tankolást. Nyolc előtt valamivel értük el a szállást Kranjska Gorában ahol konstatáltuk, hogy ez a nap jó mulatság de férfimunka volt! A megtett kb. 350 kilométer nem sok ugyan, de nyolc hágón fel és le igen kemény feladat! Az előző napi öttel együtt (Katschberg, Staller Satter (Olasz-Osztrák határ), Valparola, Falzerego, Giau) pedig már kimondani is sok, 13 hágó!! Így hát ismét megérdemelten zabálhattuk rommá magunkat a parádés svédasztalról a kifejezetten részünkre elkülönített éttermi részben.

Negyedik nap:

Mindezek után a hazafelé út már semmiségnek tűnt, de azért összesöpörtük itt is amit csak lehetett. Kranjska Gorából a 201-esen rögtön átmentünk Ausztriába (szeretném jelezni halkan, hogy ez is egy 1000 méter feletti hágó, Wurzenpass, bár korántsem összevethető az előző napiakkal) és a 85-ösön tekertünk kelet felé. Az eleje kicsit nyűgös volt, mert faluról falura mentünk, mire felváltottam lehetett is fékezni és kellett is, mert az osztrákok teleszórták a körletet rendesen sebességmérővel. Aztán lassan kezdett nyúlni az út és egész jó tempós, ritmusos szakasszá változott. Egy tó mellett álltunk meg szusszanni egyet, csak azért, mert a Tibi három napja kifogásolta, hogy sosem állunk meg fürdeni. De most meg valahogy nem volt kedve már hozzá. J Aztán a 81-es úton beértünk Lavamündbe, ahol tankoltunk és egy rövid kávészünetet tartottunk. Mivel a Sasok nem kerültek elő, így felmentünk a nap fénypontján, a lavamündi szerpentinen a kiskápolnáig, hogy ott várjuk be a másik csoportot és megcsináljuk a csoportképet. Jöttek is pár perc múlva, alakzatba rendeztük a motorokat és a Szimivel visszagurultunk a szerpentin aljára, hogy felvegyük a felfutást és a csoportkép elkészítését. Ez után továbbindultunk a 69-esen, mentünk egy dundit a tempós, gyors kanyarokkal tűzdelt szakaszon, majd egy rövid időre visszaléptünk Szlovéniába, hogy aztán két óra körül Bajánsenyénél érjünk ismét Magyarföldre. Őriszentpéteren a csárdában vártuk be a másik csapatot és stílusosan egy jó ebéd elfogyasztása után elköszöntünk egymástól és szétszéledtünk a szélrózsa minden irányába.

Bele sem fértünk egy képbe - Lavamündnél

TOVÁBBI KÉPEK ITT

Epilógus:

Négy nap, folyamatosan csodaszép idő, jó utak, bámulatos tájak, jó csapat, nagy menés. Ezzel tudnám összefoglalni ezt a túrát. Ebből kihoztuk amit csak lehetett, nem maradt bent semmi. A jó túrához szükséges paraméterek mindegyike maximális pontszámot kapott tőlem. Őszintén remélem, hogy a többiek is így gondolják.

Dobos Zoltán

túravezető

Korábbi túráink beszámolói:                2009                   2010                         2011