2015-ben is megyünk, részletek itt!

Nos, kedves barátaim, húsvét hétfő végre engedett egy kis időt két sonkazabálás között arra is, hogy kiírjam magamból az emlékeket. Az idő azóta megszépítette már a mélypontokat is, melyeken akkor csak az együtt szívás csapatépítő hatása segített át szinte zökkenőmentesen. S, mint ahogy az mindig is lenni szokott, így három hét távlatából még a legnagyobb trutymóra is pozitív élményként emlékszem vissza.

A kezdetek: Csomagoláskor nem fértem bele a bőröndbe, így szelektálni kellett, és értelemszerűen először a meleg ruhák ugrottak ki. Minthogy még így sem csukódott a böri, „de hiszen Afrikába megyünk” felkiáltással az esőruhát is ki akartam hagyni, mert ugye, minek az oda! Ott sivatag van – ergo kevés a víz! Még szerencse, hogy valami hatodik érzéknek engedelmeskedve, mielőtt végleg száműztem volna a nejlont, még egyszer teljes testsúllyal rágravitáltam a bőröndre és az végül, nagy nehezen becsukódott. Szombat reggel a Liszten négyen szálltunk föl a repülőre, az Ákos és a Szimi keményen tolták, mert mivel ők sem fértek be a böribe, a kisebb ellenállás felé haladva a motoros kabátot inkább magukra vették (a Szimi még az új Daytona csizmáját is magán rohasztotta utazás alatt! Valszeg nem csak helytakarékosság céljából, hanem hogy még a reptéri személyzet is lássa, hogy neki olyan van!:)). A Móni és én a kemény vonallal ellentétben, européer módján átlagos utasoknak álcáztuk magunkat. Amsterdami átszállás után, ahol baráti gesztusként betekertünk pár wattot a helyi elektromos hálózatba, fél nyolc körül érkeztünk meg Malagába, ahol kiegészültünk a Londonból érkező Gáborral és Gyöngyvérrel.

1 nap   Malaga - Teba

Az első estét Tebában töltöttük Markék (londoni emigráns család) apartman villájában, aki a motorokat is kölcsönözte nekünk. 9 körül érhettünk a szállásra, amit akkor még nem nagyon tudtunk értékelni, mert hideg volt piszkosul és a vendéglátóink nem fűtötték fel a szobákat, az egyszerre bekapcsolt és maximumon működtetett elektromos kályhák pedig tízpercenként leverték a biztosítékot. Amikor a túravezetői szobában lekapcsoltuk a radiátorokat, normalizálódott a helyzet. Minthogy Tebában csatlakozott hozzánk Tamás is segéd-túravezetői minőségben, aki Madridból gurult le a saját motorjával, és a parancsnoki szobában került elszállásolásra, így hárman viszonylag komfortosra leheltük éjfélre a szobát.

Csak reggel derült ki milyen szép helyen vagyunk - Teba 

2 nap  Teba – Ronda – Benehavis – Marbella

Vasárnap reggel derült csak ki, hogy milyen fantasztikusan szép helyen vagyunk, amikor körbenéztünk a teraszról. Már majdnem tudtam kicsit örülni, de a metszően hideg szél és a sötéten gomolygó baljós fellegek nem engedték kibontakozni optimizmusom. Délelőtt átvettük a motorokat és 11 után valamivel nekivágtunk a Nagy Kalandnak! Ezt a napot amolyan shakedown-nak, bemelegítésnek szántuk max. 200 kilométerrel. Az első megálló Rondában volt, ahol nagy nehezen találtunk parkolót, így szét tudtunk nézni és egy kávézóban jól megbeszéltük, hogy az időjárás most nem kedvez az ’A’ tervnek (végig a hegygerincen, A369), inkább a sokkal legendásabb Ronda-i úton (A397) gurulunk le és Benehavisban, a kihagyhatatlan gasztro-faluban elfogyasztunk egy ínycsiklandó ebédet.

Ronda, Benehavis és Marbella. Bemelegítésnek nem volt rossz

Az út első felében némi inzultusnak voltunk kitéve a köd és a belőle szemerkélő eső által, de amint egy kicsit lejjebb ereszkedtünk kezdett egész jó idő lenni, még a nap is derengett olykor-olykor. Benehavisban az ebéd fantasztikus volt, így egy kicsit hangulatilag is helyre rázódtunk, így gurultunk be Marbellába. Vacsora előtt még kimentünk sétálni egyet a kikötőbe Bentley-k, Lamborghinik és európai viszonylatban is jelentős yachtok közé, majd hamar visszarántott a földre a rágós tintahal vacsora. (Esküszöm, egy leértékelt slagot karikáztak föl és rántottak ki nekem!!)

3 nap   Marbella - Algeciras (komp) Meknes

A legnehezebb napnak ígérkezett, mert a tervek szerint a komp Algecirasból 7.30-kor indult, egy órával előtte már ott kell lenni és még ott volt az a 80 kilométerecske is, amit e friss hajnalon még le kellett gurítani, így az indulást 5.30-ra tűztük ki. Ez volt az ára annak, hogy ne este 11-re érjünk Meknésbe. A korai indulás egész simán zajlott, a szálloda korrekt reggeli csomagot állított össze nekünk. Jól haladtunk, mert nem volt forgalom – büntetőjogi felelősségem tudatában állítom, egész kellemesen éreztem magam a hajnali gurulás közben amíg… amíg, az út kétharmadánál el nem kezdett csendesen esni az eső. Azzal nyugtattam magam, hogy kb. 2 óra múlva már úgyis Afrikában leszünk, majd ott jól sütni fog a nap és meleg lesz, ez itt meg le van sz@rva!

TÚRÁN KÉSZÜLT KÉPEK ITT

Algecirasban a kompkikötő pénztárcsarnokában (pont mint a Keleti-pályaudvar pénztárcsarnoka) elsőre kiszúrtuk a mi komptársaságunk jegypénztárát, több ablaknál is sor kanyargott, itt viszont nem állt senki. Abban a pillanatban még szerencsének véltem a szitut! Illedelmesen köszöntem, a két fiatal fruska abbahagyta a trécselést és az ablak pár centis résén bevették a vocherünket. Rápillantott az egyik, majd visszatolta és rezignáltan közölte, hogy a járatot törölték a rossz idő miatt és már fordult is vissza a kolleganőjéhez és trécseltek tovább. Nem részletezem azt, ami akkor átfutott rajtam, de csak az úri neveltetésemnek volt köszönhető, hogy nem rángattam ki a kis luvnyát az ablakrésen, inkább halk köhintésekkel próbáltam felhívni a figyelmét arra, hogy még én szeretnék az ügyben további egyeztetéseket kezdeményezni ővele. Konszolidált módon felhívtam a figyelmét arra a fájó tényre, hogy most mi a f..szt csináljunk itt hajnalban, amikor már hetekkel ezelőtt kifizettük a kompot és, hogy némi útmutatást, esetleg segítséget várnánk tőlük. Ö egykedvűen közölte, hogy semmi köze a dologhoz, a pénzt kérjük vissza attól, akinek odaadtuk, mert őnála még nincs, és vegyünk valamelyik másik társaságnál jegyet, amelyiknek van nagyobb hajója és kimehet a viharos tengerre…. Kb. még tíz percet tartott a részemről erősen visszafojtott, de paprikás hangulatban, részükről belesz@rok az egészbe, mert 20 évesen itt kell szopnom hajnalban a hozzátok hasonló ázott köcsögökkel - stílusban az egyeztetés, melynek során én többek közt hangot adtam a szolgáltatásukkal kapcsolatos kifogásaimnak és méltattam a megoldás felé még csak látszólag sem törekvő magatartásukat is! A száj-karate alatt az egyik levegővételnyi szünet során körbepillantottam, mintegy megerősítést remélve az addig szótlanul mögöttem, jelenlétével sziklaszilárd háttértámogatást biztosító Szimitől, de ő már nem volt ott. Mint kiderült pisilnie kellett… Egyedül küzdöttem hát a két 20 éves csitrivel jóval a józan ész határain túl is, majd egy taktikus pillanatban magukra hagytam őket főni a levükben és elmentem elintézni én is a kisdolgomat. Visszatérve a csarnokban már azon morfondíroztunk, hogy melyik másik komppal menjünk, mikor látom, hogy a kiscsaj kilépve a biztonsági üveg nyújtotta fedezékéből, határozott léptekkel közeledik felénk. Nem tudom miért húzta eddig, de most közölte, hogy 8-kor van egy nagyobb kompjuk, ami megy, ugyan nem Ceutába, hanem Tangerbe, de ha akarjuk, akkor arra át tud tenni minket. Természetesen azonnal elfogadtuk, de azt a mai napig nem értem, hogy miért rombolta az idegrendszeremet fél órán keresztül, amikor ott volt a kézenfekvő megoldás??  Na, oké, végre feljutottunk a kompra.

Gibraltár sziklája, bye-bye Európa

Erős esőben és szélben futott ki a hajó, így a nyílt vízen hullámzott rendesen az a barom nagy tömeg. A gyomrom nekem is kavargott, de uraltam a dolgot, nem úgy, mint a Szimi. Ő a tízedik percben bezárkózott a budiba és szorosabb ismeretséget kötött a porcelánnal. Miután gyorsan tegező viszonyba kerültek, úgy másfél órán át ölelte szeretetteljesen, mint szerető édesanya az ő kisdedét, pedig nem sokkal előtte még valószínűleg szőrös beduin-segg halózott bele. Az sem tudta eltántorítani e különös rituálétól, hogy a deszka az erős hullámzástól néha a nyakára csapódott. Nekem csak a vége felé volt egy kellemetlen 10 percem, amikor is erősen gyöngyözött a homlokom és fehér körmökkel kapaszkodtam az asztalba, de sikerült uralnom a testemet. Régi utazó rutinomra hagyatkoztam a komolyabb aggodalom terén: mindig a személyzet arcát figyeltem, mert addig azt gondolom nincs ok aggódni, amíg ők nyugodtak. Pedig aztán a büfében folyamatosan dőlt, csörömpölt minden, a duty free shopban is potyogott a parfüm a polcokról és az üveges italok meg a karton cigik jobbra-balra gurultak-csúsztak a földön. A lényeg, hogy végül átértünk, a Szimi is előkerült a budiból, midőn sikerült elbúcsúznia a porcelántól és a szakadó esőben, csak, hogy szokjuk a dolgot, a hatóságok még jó egy órát szopattak a belépéssel, küldözgettek ide-oda a papírokkal. Ez után ismét a ’B’ tervet húztuk elő, mert esőben inkább az autópálya mellett döntöttünk és az A1-en Rabat felé indultunk.

A Szimi ezúttal, hivatkozva a nehéz hajóútra és viseltes gyomrára hátulra állt be és turista-pihenő fokozatba kapcsolta magát engem dobva a mélyvízbe a csapat élén. A GPS-em eddig nem nagyon tudott tervezni Marokkóban, de itt a pályán megint elkezdtem böködni és érdekes módon most működött (hála Mester Andrisnak). Ekkor fedeztem fel, hogy nem is Tangerben tett ki a komp, hanem valahol előbb. Mindenesetre az első kúton megálltunk tankolni és végül abban maradtunk, hogy az N1-es úton lejövünk a pályáról.  Addig szinte bárhol is lehettünk volna, a látvány alapján nem tudtam volna megmondani, hogy ez már Afrika, ugyan kicsit gazos volt az autópálya széle, meg a középső elválasztó sáv, de a legfuribb az volt, hogy időnként gyalogosok dekkoltak a leállósávban. Jöttek, mentek, kis csoportokban beszélgettek!? Amikor azonban letértünk, az első település már full Afrika volt. Az út két oldalán romos, félkész kockaházak, vakolatlan nyers téglafalakkal (ami vakolt az is téglavörösre), minden harmadik ház alsó szintje gépműhely/szerviz, ami előtt főként lerobban 123-as Mercik állnak felnyitott motorháztetővel.  Járda sehol, az eső miatt pedig mindenhol sár, sár és sár… Néhányszor még eleredt, majd alábbhagyott az eső, de nem érdekelt, mert lenyűgözött a látvány, a táj, de inkább a települések eddig csak tévében látott világa, az emberek… nagyon érdekes és maradandó élmény volt számomra ez az első találkozás Afrikával. Meknésbe érve Szimi (aki úgy nézett ki addigra már túltette magát a reggeli, szó szerinti hánykolódáson és a fajansszal való szakításon) hatodik érzékére hagyatkozva csont nélkül találtuk meg a szállodát.

4 nap Meknes - Cascades d’Ouzoud – Marrakech

A délelőtti vihart még így utólag is kib@szásnak értékelem a sorstól, még egy helyi rendőrmotoros is perecelt nem sokkal előttünk, én pedig azon elmélkedtem, hogy második napja vagyunk már Afrikában, de a napot még nem láttam, viszont a sivatagjairól ismert kontinensen eddigi tartózkodásom alatt még csak víz esett felülről. Már kezdtem összeesküvés elméletekre gondolni, hogy talán nem is ott vagyunk ahol, de dél körül elkezdett tisztulni és már-már jó volt megint. Béni Mellalban megálltunk ebédelni és épp azt terveztük, hogy délután megnézzük a Cascades d’Ouzoud vízesést, amikor egy órás gigavihar csapott le a városra. Szerencsére mi az étterem óvó biztonságából néztük végig a természet tombolását, de a délutáni vízesés nézés ugrott. Viszont a vihar elvonultával egész jó időben közeledtünk Marrakech felé. Még a délelőtti, Nap utáni fohászom is meghallgattatott, midőn minden hiányom pótlásra került azzal, hogy az utolsó 50 kilométeren a lemenő nap szemből sütött. Távol álljon tőlem a panasz, de ropogósra égette a retinámat. Még másnap délután is zöld korongot láttam a látóterem közepén. A Sziminek akkor este, annak ellenére, hogy megint csont nélkül talált oda a szállodához fejből, azt a házi feladatot adtam, hogy százszor le kell írnia: ’Nem érkezünk többet Marrakechbe kelet felől!!’ Ennek elvégzését még nem ellenőriztem…

5 nap Marrakech – Ouarzazate

Ezen a napon kettéoszlott a csapat, az egyik fele elment bepótolni a vízesést, míg a másik fele délelőtt taxival bement Marrakech központjába a híres óvárosi piacra.

A Cascades d’Ouzoud vízesés parádés volt. Végig napsütésben robogtunk a célpont felé. Gyakorlatilag semmi nem változott itt tavaly óta, ugyanaz a bennszülött kínálja a parkolót, Mohamed továbbra is vállal túrgájdolást és birka is ott rotyog minden lépcsőfordulóban. Sajnos egy kiadós zuhé megakadályozta az irányú elképzeléseinket, hogy hosszan bambulunk a természet ezen csodájára. Nem is volt baj hogy vissza indultunk Ouarzazate irányába mert így sikerült Zoliék piacozós csapatát a hágó déli lankáin utolérni. Szimi

Volt ott minden, kígyóbűvölőktől kezdve a Kőbányai úti kínai piacot idéző sikátorvárosig, mindenesetre komoly élmény volt számomra az emberközelség. Eddig számos településen átgurultunk, de nem kerültünk igazán közel az emberekhez, nem tudtunk bepillantani az életükbe és ez itt most megtörtént. Ahogy az utcán a sárga 123-as Merci taxik várakoztak végeláthatatlan hármas sorban és egy európai ember számára érthetetlen algoritmus szerint soroltak előbbre, ahogy egyes sofőrök mosták, tisztogatták autóikat, ahogy mások kisebb csoportokat alkotva az út szélén guggolva a földre tett lábosból kézzel ettek és közben hangosan gesztikulálva társalogtak felejthetetlen élmény!

Az ember bár tudja, de ilyenkor mindig hüledezve szembesül a higiénia ilyetén eltérő értelmezésével. Az árusok, a színes forgatag, dudaszó, alkudozás… A közlekedési morálról nem is szólva. Az egész egy felgyorsított, randomszerű forgatag sajátos ritmussal, amit csak azok érezhetnek, akik ebben nőttek fel. Már majd 2 óra volt, amikor nekivágtunk a kb. 200 kilométeres útnak, amiben szerepelt egy Atlasz-átkelés. Nagyon jót motoroztunk, bár a hágó felé közeledve néhány felhő aggodalomra adhatott volna okot, de igazából mindvégig tisztes távolságban maradtak tőlünk. A 2200 méter feletti hágók havas tájon vezettek át minket és a másik oldalon már az igazi Afrika várt. Egyre sziklásabb, sivatagosabb lett a táj, eltűnt a növényzet és a felhők is az Atlasz északi oldalán maradtak. Még mielőtt tankolni megálltunk volna beért minket a Szimi-csapat, így a kúthoz már együtt gurultunk be. Ahol megcsodálhattuk egy idős helyi lakos különleges motorját, melybe éppen másfél liter naftát tankolt. Már a csere is szóba került, de Szimi a bérmotorok tulajdonjogának tisztázatlanságára hivatkozva kifarolt az ajánlatból. Az utolsó rövid szakasz már tényleg Afrika volt sivataggal, napsütéssel, Ouarzazate pedig egy igazi gyönyörű sivatagi város.

6 nap Ouarzazate  - Gorges du Dades - Gorges du Todra - Arfoud

Tűző nap, felhőtlen ég, ameddig a szem ellát sivatag és dűnék, néhol tevék, csak észak-nyugatra, valahol a távolban a horizont mögül sejlik elő az Atlasz hófödte hegyvonulata. Fantasztikus érzés ezen a tájon úgy falni a kilométereket, hogy az út látszólag nem fogy előled! Tamás vezetésével a Gyöngyvér-Gábor-Ákos csapat megnézte még a Cinema Museumot a város határában. Itt forgattak számos nagy produkciót a múltban, amelyek igényelték a homokos, agyagos hátteret. Mónika, Szimi és jómagam nekivágtunk a kanyonhoz vezető útnak.  A kanyon bejáratánál engedélyeztünk magunknak egy nagy habos-babos kávét. Egy turbános Ray-Ban napszemüveges faszi szolgálta fel, akit a névjegykártyája alapján Ibrahim Berbernek hívnak. Mónikával azonnal készített egy közös képet amit azóta már Szimi el is küldött neki. Nem nagyon hittünk neki, de azt állította hogy épp egy magyar család vendégeskedik nála. Szimi megnézte a vendégkönyvét és kiderült hogy igaz a dolog. Vajon mennyi az esélye hogy egy berber félkész motelben egyszerre két magyar társaság pihenjen, szerintem nulla, de ez most itt megtörtént.

Mára két látványosságot terveztünk be, a Dades kanyont és a Todra szurdokot, ami a Szimi értelmezésében inkább magas, mint széles. A Kanyon tetején lévő étterem teraszán fogyasztottuk el az ebédünket fantasztikus környezetben, míg a szurdok önmagában nagyon látványos és nagy élmény, de az odavezető út nem túl turista-barát. Az idő a két megállással igencsak elszaladt, így a lemenő nap (ezúttal nekünk hátulról sütve) gyönyörűre festette körülöttünk a tájat. Igazi különleges élmény volt itt motorozni és már sötétben begurulni az egyik legkülönlegesebb szállodába, ahol valaha is megfordultam. A Xaluca Hotel mindenkinek ajánlom. Fantasztikus amit itt felépítettek a semmi közepén. Hatalmas medence a pálmafáktól ölelve, gyönyörű szobák, hihetetlen nagy választék a svédasztalos vacsoránál. Élőzenével fogadtak minket és a vacsoránál is egy rövid számot előadott a négy tagú banda. Sajnos a fejhangon való sikítozás - a jó alapokat szolgáltató dob és pengetős ellenére sem ütötte meg társaságunk által zenének, és ezáltal befogadható élménynek gondolt szintjét. Tamás itt mesélte el, hogy egy rendőr megakarta bírságolni, és neki sikerült 60%ot alkudni a bírság árából, na ez is csak itt fordulhat elő. A keménymag végül a fedett jacuzziban beszélte át az élményeket, egészen addig míg a takarító személyzet tudtunkra nem adta hogy ideje lefeküdni.

7 nap Arfoud – Iframe – Fes

 Reggel nekiindulni a sivatagnak ugyan az a jó érzés volt, mint az előző napon. Szép táj, jó idő, igazi Afrika. Marokkóban a városok környékén számos ellenőrző pontot alakítanak ki a rend őrei, ahol látszólag véletlenszerűen állítanak meg és ellenőriznek autókat. Minket egyszer sem állítottak meg, mindig határozottan továbbot intettek, csak egy esetben kérdezték meg tőlünk, hogy honnan jövünk, s hová tartunk. Ezen a napon is áthaladtunk pár ilyen ellenőrző ponton és Feshez közeledve feltűnt, hogy hosszú kilométereken keresztül az út mindkét oldala ötven méterenként ki van zászlózva. Biztos erre járt a király, vagy esetleg minket várnak - ütöttem el Szimi interphone-on hozzám intézett kérdését, hogy miért van itt vagy több ezer zászló.  Beérve Fesbe elkezdett szemerkélni az eső és az egyik lámpánál mellénk lavírozott egy robogós helybéli lerugdoshatatlan krapek, aki mindjárt elkezdett szállodát meg idegenvezetést ajánlgatni minden lámpánál eltöltött 30 másodpercben. Végül megállapodtunk, hogy elvezet a szállodánkhoz, cserébe mi, ha be akarnánk menni az óvárosba, akkor azt kizárólag az ő kuzinjával, Alival, mint idegenvezetővel tesszük. Menet közben bőszen mobilozott, majd meglepetésemre a szállodánk előtt 200 méterrel mutatta, hogy itt a hotel azzal elköszönt és leoldott.

Viszont mire beparkoltunk, addigra már Ali is ott volt. Ha már így esett, megállapodtunk vele, hogy idegenvezet minket. A megbeszélt időre meg is jelent egy Hyundai busszal és bevitt minket a tutiba, egész tisztességes idegenvezetést nyújtva. Rákérdeztünk a zászlókra is és ő meg is erősítette, hogy az uralkodó valóban itt van az uralkodói rezidencián, a felesége ugyanis idevalósi. Szerintem, ha adunk neki pár eurót akkor elintézte volna azt is, hogy lepacsizzunk vele. Fez óvárosa gyönyörű, Alitól megtudtuk hogy a világ legrégebbi, legnagyobb egyeteme itt van és a világ minden részéről érkeznek ide diákok. A belvárosban persze olyan helyekre vitt be, ahol vagy szőnyeget, vagy bőrárút akartak ránk sózni. Érdekes volt minden, de sajnos az eső újra közbe szólt. Motorosok révén nem vettünk se szőnyeget, se bőrtáskát,  így végül ha jutalékot nem is, de a kialkudott idegenvezetési díjat, valamint mivel hatalmas szerencsétlenségére nem tudott visszaadni, némi borravalót volt kénytelen elkönyvelni aznapra Ali.

8 nap Fes – Ceuta – Marbella

Az utolsó motoros nap is parádésan indult. Ez a táj már nem Afrika volt, sokkal inkább Toscana dombos, dús vegetációval, megművelt földekkel borított vidékére emlékeztetett. Délelőtt nagyon jó tempóban szeltük át a tájat, ami kellett is, mert délután eleredt az eső és ez nagyban lelassított minket. Késni viszont nem késhettünk Ceutából, mert a komp hatkor indult. Az utolsó húsz kilométert autópályán húztuk meg, így elértük a kompot, sőt, még arra is maradt időnk, hogy már spanyol területen egy Burger Kingben tegyük boldoggá Pocit. Ezúttal nyugodt tengeren, simán vészeltük át a hajóutat. Algecirasból az utolsó 80 kilométert hamar letekertük, s bár már mögöttünk volt 2500 km, azon szomorodtam el, hogy ha most megérkezünk, akkor vége. Korda Gyuri slágereket énekelve az interpone-ba próbáltuk Szimivel lelkesíteni egymást. Holnap már nem ülünk motorra.

Mark már a szállodánál várt minket, azt mondta aggódott értünk, mert hallott a kegyetlen időjárásról és egy korábbi csoportja is idő előtt kényszerült visszajönni. MI NEM ADTUK FEL! Végig csináltunk mindent, amit terveztünk.

Mark elismerően bólogatott, végül azt mondta: That’s the adventure!

9 nap

Amsterdam érintésével hazarepültünk. Gyöngyvér és Gábor visszarepült Angliába, míg Tamásnak motorral Madridba kellett gurulnia.

Jövőre újra jövünk, reszkess Afrika!

Dobos Zoltán

Túravezető

Marokkó Motoros Túra 2012 videó itt

Korábbi túrák beszámolói:   2010  2012